A legrosszabb dolog lehet kiváló zongoraművésznek lenni. Csak kiválónak, de nem az elsőnek… A munka ugyanannyi (Szvjatoszlav Richter 4 óra napi gyakorlást vallott be, amely adatról kiderült, hogy a művész valamelyest visszaélt az idő szubjektív értelmezésével – magyarán ténylegesen 6-8 órákat gyakorolt… 🙂 ), a munka tehát ugyanannyi, az eredmény kevesebb. Nincs rá mód, hogy több legyen, ha lenne, a kiváló művész megtalálná azt a módot. Kegyetlenül hangzik, de elsőből csak egy van, a színvonalat pedig mindig a valaha élt elsőhöz igazítjuk.
Hogy mitől hátborzongató a D-moll prelúdium és fúga Richtertől? Kis darab mindössze, a bach-i nagy folyam apró részlete… A leütések átlagos erejének tökéletessége, a hangzás „szárazsága”, pontossága, kiegyensúlyozottsága? Lebegjenek a kérdések, ne adjunk rájuk választ… Csak hallgassuk ezt a nyílt akarnokot, aki a másik, a „zártabb” akarnok művét adja át nekünk: