A hardver (az írásmód) kitűnő…, a szoftver (amit leír) akadozik, azért nagyjából végigdöcög, viszont a vége előtt teljesen felmondja a szolgálatot…
Hardy nagyon érdekes jelenség: nem kis szellemi kapacitás kell az ilyen tisztaságú leírásokhoz, se sok, se kevés, és mégis mindent értünk – mindeközben a történet igencsak holdbéli… Vagy mégsem? Természetellenesnek tűnhet Sue durván „férfiközömbös” viselkedése (egy nő valószínűleg sohasem ábrázolna ilyennek egy nőt…), mégis érdekes elgondolni: mi lenne, ha létezne ilyen? Esetleg ismert is ilyet az író? Ugye szokványtörténetet minek is leírni… kell az a különleges karakter…
Ha ezen a kérdésen túl is lépünk, a végső fázis így is megmagyarázhatatlan. Hirtelen, előzmény nélkül, brutálisan tör ránk, tökéletesen indokolatlanul, és végrehajtásában is lehetetlen módon. A kor angol kritikusai ugyanezért vetették el a művet (és pecsételték meg Hardy írói sorsát) ő mégis ragaszkodott a „grand finale”-hoz. Mintha óriási küzdelemben állt volna egy jó befejezésért, amely küzdelmet megelégelve végül dühében az első szembejövő megoldás mellett tette volna le a voksot. Ezzel a megoldással azonban nem volt szerencséje.