Thomas Mann: Lotte Weimarban

Ezen a szinten kezdődnek a dolgok! Végre olyan mondatok, mondatköltemények, amelyek jelentését egyben, elsőre igazán nehéz felfogni, a terjengősség helyett mégis inkább a mondat olvasása közben lassan kibomló egyre finomabb és finomabb árnyalás érvényesül, szinte mindig sikerrel! A magyar fordítás igényességét, Lányi Viktor nevét ezen a ponton mindenképpen meg kell említenünk. Goethét nem kedvelem, de csodálatos átgondolni, hogy egy zseni (nem feltétlenül éppen ő – bár roppant gyanús, hogy a véleményem ütközik Mann-éval), akinek semmilyen korlátozás nem szorítja az életét, milyen módon tudna teljes, azaz tökéletes kibontottságban létezni. Egyszer majd kipróbáljuk! (majd ha zseninek érezzük magunkat…).

Újraolvasva már nem látom olyan egyértelműnek Mann Goethe-re vonatkozó rajongását. Korábban figyelmetlenül átsiklottam a számomra zsibbasztó hatású körülrajongottság aprólékos – most úgy látom, kritikai éllel aprólékos – leírásain. Nem lehet igazán tehetséges, alkotó ember az, aki ilyen szintű bálványozást eltűr, netán támogat. A rajongott ugyanis – bárhogyan próbál is ez ellen látszatönállóságot felépíteni – mindig figyeli rajongóit, így szükségképpen igazodik azok igényeinek kielégítéséhez (ezáltal vegyítve a közönségest a kiemelkedővel). Számomra az igazi tehetség saját magában való kételkedése (lásd. pl. József Attila) a zseni szükséges, elengedhetetlen ismérve. Utóbb úgy látom, ezt Mann sem gondolta másképp…