Néhol felcsillanó értelemfoszlányok, amelyeket súlyos írói gőg, az olvasó értelmi képességeinek alulbecslése és egyfajta, talán a kor magasabb társadalmi köreinek szóló megfelelni akarás fed be kevésbé jótékonyan.
A történet bárgyú, a szereplők meseszerűek, akiknek az életéből valós következtetések levonása épp ezért lehetetlen. Talán az egyik legjellemzőbb állítás-ajánlás, nevelési javaslat Goethe részéről, amikor a gyerekek köszönési, üdvözlési mozdulatait próbálja uniformizálni (pl. korosztályok szerint földre nézés, vagy az égbe pillantás, amikor elöljáró halad el előttük, mindez pontosan rögzített testtartás mellett). Szerinte a földre nézésnek nevelő hatása van, mert közben bizonyos dolgokra kell gondolni (a gyengék védelmére, vagy valami ilyesmi).
A világirodalom egyik legnagyobbjának kikiáltott alkotó, aki a saját zsenialitásával tökéletesen tisztában volt, s akihez már életében eljutott minden megdicsőítő külső jutalom is, kényelem, pompa és fény, nos ő, Napóleon rajongója, mi több, személyes barátja, lenézte volna „szellemi alattvalóit”? Keveredhetett időnként némi silány anyag is a roppant magaslatokat ostromló életműbe? Hiszen emberek vagyunk… Vagy a silányság végül az egészet minősíti? Goethe a német nyelvterületen kultúrnyelv teremtő hérosz. Számomra egy nagy kérdőjel.