Az esztergomi Keresztény Múzeum pénztárosa valamelyest hitetlenkedve kérdi tőlem:
„- Meg akarja nézni…?” 🙂
Az emeleti termek (azon órában) egyedüli látogatójaként is – vagy tán jelentős részben épp ezért – megragadó volt a tárgyakkal, s a tárgyi mivoltukon messze túlmutató, eredetileg alkotásokkal, utóbb „jelenségekkel”, képződményekkel eltöltött egy óra. Képződmények – hisz évszázadok nyoma látszik, érződik minden festményen, faragott alkotáson. Erre a két rétegre épül az ÉLMÉNY. Naív, amatőr festői szándékok 700 év távolából… az egymás mellett elhelyezett képek jól mutatják a műhelyek „trendjeit”, hol a kéz ujjainak elrendezésében, hol – különösképp megragadhatóan – a ruhák redőinek árnyalásában. Egy fotószerűen, ragyogó csillogással sikerült aranyló bársonyköpeny – s felette egy gyermekrajzokról ismert, kiábrándítóan sematikus fej- és arcábrázolás. Mindefölött pedig a másik összetevő, az IDŐ, mely a termek illatán éppúgy érződik, mint az alkotások gonddal rendbentartott, mégis letagadhatatlanul megviselt állapotán. De szükséges is ez a megviseltség, fontos, hisz ez teszi hitelessé az elmúlt korokba való visszarévedést…
S a sok monumentális tárgy között két jóval kisebb – az egyiknél apróbb tán nem is szerepelhet a katalógusban – ragadja meg leginkább az ember képzeletét, s velük később szívét-lelkét. Az egyik egy miniatűr Krisztus ábrázolás. Németalföldi festmény két gyufás skatulyányi méretben. A művész fotószerűen finom munkával, leheletvékony bőrt helyez a testre, mely sebétől ékesen is nyugodt, már-már közömbös tartású. A testarányok (csak a felsőtest szerepel a kis képen) tökéletesek, a mozdulat által megkívánt ín- és izomdudorok, vonások, feszülések szintén kifogástalanok! Valódi műremek az üvegtároló mélyén!
A másik ilyen megragadó tárgy mélyen érinti az embert. Mária Magdaléna félember magasságú faragott szobra. A sötét, kemény fából faragott alkotás – tessék kapaszkodni – közel 1000 éves! A rovásokat, melyekről a múzeum termeinek sárgás fénye vetődik a szemünkbe, ilyen felfoghatatlan idővel ezelőtt faragta ki kezdetleges szerszámával egy német mester. Látszik a véső (kisebb és nagyobb…) minden apró rezdülése, útja, rovása… Tán érzem is a mozdulatot, s tapintva meg is ragadom valamiképp azt a kezet, mely ugyanerről a rovásról simította el a forgácsot, és a tovaröppenő nagy időt… A történelem micsoda viharai dúltak sötéten, kíméletlenül a szobor által átívelt időben…! Ilyen feneketlen mélységbe tekintve mi is az, ami számít…? Egyéni boldogságunk? Semmivé válik a kimondhatatlan számú ember felmérhetetlen boldogtalansága mellett, akik ebben az ezer évben váltak csonttá és hamuvá! Most mi vagyunk soron, mi élünk éppen, de volt is ez másképp, és lesz is…
Záróra a múzeumban. Kedvesek, figyelmesek – ahogyan átlépek a következő terembe, kapcsolják is le a villanyt az előzőben. Óvatosan sürgető célzás…? Nem…, halkan sem szólnak, türelemmel sejtik visszaalakulásomat a hétköznapokba… hiszen a sötét időt, a titokzatos évezredet hagyom magam mögött…