A halálba való átvezetés nem tartozik a hálás feladatok közé.
… de a halálra minden tisztességes, magára valamit is adó társadalom felkészíti a tagjait. A „probléma” – nevezzük így a létből való távozást, méltatlanul leegyszerűsítve -, tehát a probléma folyamatos takargatásával sokat tudunk csökkenteni annak látszólagos súlyán, ám egyszercsak a sok elfojtás ellenére is eljövend a pillanat, ami után már semmi sem jövend el…
Ezért hát minden társadalomnak volt megoldása az átvezetésre, ami valójában nem más, mint a gyász apropóján az ittmaradók felkészítése a nagy útra. Anubisz, a lélek mérlegelése, vagy a görög mitológiában a Styx folyó, a megvesztegethető révésszel, mind ugyanarról szól: profi idegenvezetést kínálnak az ismeretlenbe. A siker biztosítéka, hogy még soha, senki sem reklamált, senki sem jött vissza azzal, hogy „háát, azért ez nem egészen úgy volt, ahogyan mondtátok”…
A holtak világába történő átkísérés igényét a középkori-mai európai kultúrkörben a katolikus egyházi gyakorlat próbálta a legmélyrehatóbban kielégíteni, nagyrészt a rekviem, a halotti mise eszközével. A rekviem megzenésítése pedig természetesen következett az amúgyis énekhangon előadott liturgiából.
A kívánt hatás elérése érdekében a halálba tartó úton felmerülő összes érzelem, és ezek minden fokozata bemutatandó. Át kell éreznünk a végzetes rettegést (Tremens factus sum ego: minden porcikám reszket), ennek elhárítására, vagy csökkentésére a legcélszerűbb megoldásnak a könyörgés látszik, amely eszközzel a rekviemben többször is élünk, időnként halkan kérlelve, helyenként kiáltva a páni félelemtől (pl. Kyrie eleison: Uram, irgalmazz!). De meg kell ízlelnünk a kristálypalotába való betekintés érzését, a csodát is! Egy villanásra látnunk kell az örök fényt, ami a sötéttel együtt a bénult rettegést is elűzi (Lux eterna: Örök világosság). És hogy egészen biztosan érthető legyen, a kérlelést teljes egyértelműséggel, szerződésbe illő pontossággal is meg kell fogalmaznunk: Libera me Domine de morte eterna… – Ments meg uram az örök haláltól…!
A rekviem utolsó tétele az „In Paradisum„, a sok rettenetes kép és a gyötrő érzések utáni megnyugvás, a halálba vezetés sikerének bizonyítéka, a paradicsomi állapot bemutatása.
Duruflé Requiem-je különleges. A tételeket megtartja, de zenéjében teljes szabadságot ad magának. Olyan szabadságot, amit sem Mozart, sem Verdi nem tudott megvalósítani. A közismertebb, „nagy” rekviemek kiáltó módon, pusztán „zenés produkciónak” tűnnek Duruflé zenei anyaga mellett. Duruflé-nél a hangsúly valóban és elsősorban, és másodsorban is, és utolsó sorban is a halálba tartó lélek munkájának legmélyebb átélésére helyeződik. Megtiszteli a témát azzal, hogy teljesen őszinte.
A hangzás egyszerű, de éteri tisztaságú, gyakran disszonáns, mégis lágy és magával ragadó. Duruflé a hangzás szerelmese. A naturális zenei kifejező erőé… nem bonyolítja visszatérő motívumokkal, gondosan felépített, matematikai tézisekből eredő zenei szövettel ezt az érzékeny percepcióra építő világot. A hangzásban hisz, a hangok hatalmában, szépségüknek, durvaságuknak elemi erejében.
Duruflé Requiem-jének előadásához a kórus mellé időnként – a szerző által készített variánsok egyike alapján – szimfonikus zenekart állítanak, de a hitelességet itt épp az orgonakíséret adja meg. Az orgonának ugyanis – egy zenekarral szemben – van köze a mennyországhoz és a pokolhoz is. Duruflé csodálatos művéhez ezért kell az orgona.
Ebben a műben – minden, általam ismert rekviemnél hitelesebben – igazán átélhető a halál, az ember halála, az ember útja a megsemmisülés felé, az ember esendősége, tehetetlensége, az anyagba való visszazuhanás rettenete, a fájdalom, a végső kétségbeesés kínja… És végül a tiszta szívvel átadott könyörgés: Libera me Domine…, Ments meg uram engem, mindezen nyomorult érzésektől, a teljes pusztulás anyagi valóságától!
Duruflé paradicsomi állapotot bemutató utolsó tétele – sírnivalóan szép. Nem minden dúr, nem minden édes, sokkal inkább kozmikus, végtelen, az orgona köveket mozgató basszusának lágyságával terhes. Talán…, talán bíztató is – valamennyire.
A felvétel, amiről Duruflé Requiem-je szól, egy új, modern, kissé „hollywood-i” felfogásban készített – vitathatatlan műremek (hangtechnikai szempontból annyira jó, hogy érdemes komoly fejhallgatóval, vagy hi-fi rendszerrel megszólaltatni).
A Trinity College angol hagyományokhoz hű, magas színvonalon dolgozó kórusa az egyik legautentikusabb hangzású francia katedrálisba látogatott a rekviem felvételére. Persze kiemelendő a nagy vonzerejű, brutális, gigant orgona minősége és teljesítménye – aminek szubbasszusai mellett szerényen törpülnek el a könnyűzenei koncertek mélynyomói…
Az előadás lehetne jobb, érzékenyebb, a piano-k lehetnének hatásosabbak, a női kar hangzása többször lehetne gyermekibb, és egy kicsit sok a Sunset Blvd. show, legalábbis a klasszikus zenéhez és a témához képest.
Ám a felvétel így is lélegzetelállító pillanatokkal kápráztat el bennünket! A Lényeget élhetjük át, és ez azért fontos kiemelten, mert az átélés itt egyfajta „áthalást” is jelent, hiszen a halálba, az elmúlásba vezető utat járjuk be. Talán megismerhetjük a Titkot – akár a végső tudás közelébe is férkőzhetünk Duruflé kórus-orgonazenéjének csodálatos hanghullámai révén…
Mit mondhatnék még…?
In Paradisum deducant te angeli – Az angyalok vezessenek a Paradicsomba…! (majd, ha eljön az ideje… 🙂 )