Ez a film nem filozófiai mélytartalmakról szól, nem a csehovi színvonalú dramaturgiáról és mégcsak nem is a „kikezdhetetlen logikáról”. Ezekkel az alkotók láthatólag nem sokat foglalkoztak, vagy túlontúl sokat. Esetleg próbálták az előzményként tálalt sztorit az utólagos következményekhez igazítani – és elvesztek a túlbonyolításban, mert durva logikai bukfenc kettő is akad az alkotásban. A Prometheus lényege tehát nem ez, mert a történet logikája minden mesében kikezdhetetlen kell, hogy legyen. Nem ez a lényeg tehát – jelentjük ki jóindulattal, mert ennek a kitételnek a Prometheus nem felel meg -, hanem a Látvány! És nemcsak az, hogy jól csavarodik a kékeslila galaxis a háttérben, vagy hogy jól száll fel (és valósághűen ülepszik le) a por a landoló űrhajó alatt – bár sok alkotónak még ez sem megy igazán. A LÉNYEG, amit szökőévben egyszer, ha látunk az amerikai filmipartól, a – hát bizony ilyet se írtam még le sci-fi-ről – közel művészi színvonalú vizuális elképzelés, és annak döbbenetes részletességgel történt grafikai megvalósítása!
Persze alapkérdések felmerülhetnek bennünk. Az első és minden film esetében a legfontosabb kérdés itt is az, hogy érdemes-e egy ilyen témát, az ember teremtettségéről szóló, logikai buktatóktól (2 db nagy, és több kicsi) hemzsegő forgatókönyvet komolyan venni, és mély részletezettséggel kidolgozni? Érdemes-e hatalmasat melózni egy ilyen alapra készülő látványvilággal? Egyre kézenfekvőbb, hogy évmilliós fejlődés eredményeként vagyunk jelen a világban: egy hibás logikájú mese megér ennyi fáradságot? Vagy ez a film tényleg csak üzlet, csak a pénzről szól? Mert a látvány, a CGI mindent elfed? A mozik mélynyomóiból dübörgő basszus hangeffektek szépen elkenik a logikai gondokat? Például azt, hogy az emberiség elpusztításához miért kellene olyan hatóerejű eszközhöz nyúlni, ami a felhasználóra is végzetes kockázatot jelent? Ki olyan ostoba, hogy ilyen megoldás mellett döntsön? Épp az embert is teremtő szuperintelligens lény cselekedne ilyen butaságot? További komoly gond a célzás Jézusra, aminél már csak az a kínosabb probléma, hogy maga a főszereplő éppen erre, a legkézenfekvőbb magyarázatra nem képes rájönni… A halott, lefejezett „tervező” kétezer éves, tehát akkor próbálták az emberiségre küldeni a – nyilvánvalóan túlméretezett – pusztító erőt. A forgatókönyv ezt is kevergeti: mintha a mostani emberiség bűneinek büntetéséröl lenne szó, pedig a tervezők hajója és a rakomány kétezer éves! A főszereplő legfőbb kérdése (a nagy „miért?”) így viszont teljesen értelmetlen. Hiszen épp kétezer éve egyetlen világrengető esemény történt a Földön, ami ráadásul azóta is a kultúránk egyik legismertebb tragédiája. Jézus halála. A filmbeli teremtés logikája alapján tehát a „tervezők” küldöttét pusztította el az ember, épp kétezer éve. Shaw doktornőben ez a kézenfekvő magyarázat fel sem merül, nem vizsgálja, hogy mi történt odahaza kétezer évvel ezelőtt, ellenben többször nyomatékkal hangsúlyozza, „mindenáron tudni akarja az okot”. Mindennek tetejébe ugyanezzel a felkiáltással kívánja folytatni a „tudományos” kutatást és fenyegeti meg ezáltal a nézőt a film folytatásával. Tekintélyes bukfencek a logikában, amiket mégis könnyedén fed el a látvány és a filmipar legmagasabb szintű hangzó effektáriuma?
Tehát komoly tartalomként nem, de látványprodukcióként mindenképpen értékelhetjük a Prometheus-t. Ekként – és csak ekként – viszont igen magasra. A filmnek három látvány-csúcspontja van (a pl. tökéletesre lassított hologramon futó „tervezőkön” kívül, amit 20 videografikusból 19 elszúrna).
Az egyik a tervező hajójáról készült, fentről vett barlangi nagytotál, amikor David épp megpillantja. Itt érezni először, hogy a grafikus ért valamit az archaikus emberi természethez, tudja, hogyan kell felpiszkálni a mélyebb rétegeket…
A másik, a legizgalmasabb természetesen az élő „tervező” élő emberfeletti emberként való bemutatása. A kérdés (Michelangelo óta változatlanul): miként tudna egy ember túllépni saját magán és – még ha csak képileg is – létrehozni a „képtelenséget”, a saját maga felett állót. Ezt egyrészt a másfélszeres testmérettel – és az ebből számolható döbbenetes fizikai erővel – próbálták megoldani, de elsősorban a fej kialakításával. Felnőtt férfifej, mégis gyengének, tekintetében talán még kissé ijedtnek is tűnő embrionális alakzat, másrészt pedig teljesen sima, ránctalan – mégis kegyetlen fejforma. De Hihető, hogy ő ember, az ember felett álló ember, egy olyan lény, akinek mi minden tekintetben csak csökkentett értékű változatai vagyunk. Hihető, legalábbis egy-két pillanatra, és ez az egy-két pillanat eléggé döbbenetes…
A harmadik csúcspont a kétségtelenül művészi igényű részletezési vágyból eredő apró felvillanás. Amikor a „főhősnő” David, az android – korábban leszakított, de kifogástalanul működő – fejével menekül, és épp a magasban levő kijárat szélén állnak, a David nyaka alatt levő szakadt vatta- vagy üvegszálak valósághű, puha finomsággal meg-meglebbennek a barlangból kiáramló huzatban! A legtöbben hozzá se nyúltak volna a David nyaka alatti részhez, nem mozgatták volna, hisz nem volt tartalmi jelentősége. Akiben viszont ott az Igény és hozzá a fantázia, a képesség, az nem hagyja ki az apró, szinte észrevehetetlen, mégis rendkívül izgalmas lehetőséget!
Egy film akkor jó, ha képes megteremteni az Illúziót. A Prometheus megteremtette. Nem a sztorival, nem a színészi munkával, hanem azzal, amit a szemünk elé tett. Képi megoldásai helyenként még a mélyebb gondolatiságtól sem riadnak vissza. Jó ez, csak az igényes részeket úgy kell nézni, mint egy mozgó, modern festményt – és engedni a benyomásoknak.
(a mellékelt fotón a rendező, Ridley Scott árnyalja az általa teremtett, és a filmben elpusztult übermensch halotti megjelenését. A rendező – arcán valós megilletődöttséggel – óvatosan nyúl a „díszletelemhez” – az animizmusra építő panoptikumok hatása őt is megérintette…)
