A filmtörténet legigényesebb, legérzékenyebb, legharsányabb, legagresszívebb és legelgondolkodtatóbb vígjátéka.
Zefirelli kellett a nagy mű létrejöttéhez, aki Shakespeare munkáját dolgozta fel – aki viszont szintén valaki más munkájából vette az ihletet, mint oly sok más művénél.
A színészi játék mintaértékű (nem csupán Richard Burton és Liz Taylor játéka tökéletes, de a „legutolsó”, kutyát kergető statiszta is a maximumot hozza) a rendezés minden részletre odafigyelő, és emellett elsöprő erejű mesélést épít fel, a díszlet – ruha – kiegészítő szakág pedig a filmes szakma csúcsát valósította meg – feltehetőleg örökre, mert ebben a tekintetben sincs már igazán hova túllépni a Makrancos hölgy csúcsteljesítményétől.
A mondanivalót rengetegen félreértik, illetve nem értik. A történet nem a nők megalázásáról szól. Bizonyos kijelentésekre (a feleségem „szolgám, vagyonom, cókmókom…” stb.) a shakespeare-i kor emberei, hölgyei, urai is felkapták a fejüket. … tessék már észrevenni, hogy épp ez volt a cél…! Megpiszkálni az embereket, hogy utána jót nevethessenek – magukon. A berögződöttségeken, a szociális elvárásokon, a női nem lenézésén és a férfi nem lenézésén ugyanúgy!
Négy tényező, amit nehezen vesznek észre, akik csak a nők megalázását látják a sztoriban:
1. Nem a női alárendelődés bemutatása a cél, hanem az a totális lefegyverző erő, ami az alázatosságból (jelen esetben házastársi alázatosságból) fakad!
2. Katát „szelíden” már próbálták meghódítani – nem ment, ez az alapmű fő konfliktusa! A mű tehát csak részben szól az egész női nemről, nagyrészt inkább egy akaratos, házsártos, kibírhatatlan ember visszavezetéséről szól a jól-rosszul, de hagyományosan mégis működő formákhoz. … és még így is, ez a másoknak már komoly károkat okozó ember is kap választási lehetőséget, hiszen hiába a férj megszorító hatalma, ez az uralom csak egy játék (lásd. nap-hold, kisasszony-öregember), játék amiben mindketten résztvesznek, és ami Petruchio-nak egyáltalán esélyt ad Kata meghódítására! Ha ebből Kata kivonná magát, akkor a játéknak vége! … és Katának is vége…, hiszen a vígjáték alapkonfliktusa mögött tragikus emberi sors sejlik fel! Ezért aggódnak Katáért. Virágba borulás helyett magányos megsavanyodás – ezt az ellenségének sem kívánta (és kívánja) senki…
3. Harmadrészt ne feledjük, hogy Kata még nem engedte magához Petruchio-t! Ez a „férfiuralom” valóban csak egy játék, valójában a férfi csak abban irányít (társas viselkedési normák), amiben ő a jobb, vagy legalábbis ő tud megfelelő, hatékony „oktatási módszert” a közös jó érdekében.
4. Negyedrészt Zefirelli tesz róla, hogy a film utolsó pillanatában a nőé legyen az utolsó szó! … hiszen hiába az alázatos eredményű próbatétel, az utolsó perc arról szól, hogy Petruchio lázasan keresi a váratlanul eltűnő Katát, és – a társaság gúnyos nevetésétől övezve – bizony lelkesen fut utána!
Külön említést érdemel, és ezért került a méltatás legaljára – de legutoljára is, hogy erre mindenképp emlékezzünk… – a zene! Nino Rota zenéje bársonyosan alkalmazkodó, mégis végigsöpör a filmen, és elárasztja a fülünket-elménket egy csodálatosan régi, ó-zenei hangzással. Nem csupán magasakat, nem csupán mélyeket hallunk – itt minden hallási tartományt megragad a hangzás, minden fülnek való figyelmet leköt, vagy csak aláfest – mindkettőt a legmagasabb szinten! A bevonódás így válik teljessé…
A Makrancos hölgy Zefirellitől a legjobb filmvígjáték – örökre.
