Kemény, racionális, erős, dramatizált dokumentumfilm. És jó.
A film fő mondanivalója ez:
az ember meg tud élni így is, ilyen, szavakkal, sőt, gondolatokkal is kifejezhetetlen körülmények iszonytató tömegétől agyonnyomva is. Percről percre, óráról órára, napról napra… Az, hogy ilyen helyzetbe miként vihet ember embert, a civilizáció örök, megválaszolhatatlan kérdése marad.
Amit a filmben látunk – ami néhány évtizede a valóságban megtörtént – az nem egyszerűen szenvedés, vagy nyomor. Nem. Sokkal több, sokkal rosszabb, tovább már nem rontható emberi állapot: a pusztulás, a halál, a létezés határán ide-oda, át és vissza rongyolódó, bűzlő, vonagló iszonyat.
A film jó. Kiemelten fontos, hogy – talán a hivatalos besorolás ellenére is kitartva a vélemény mellett – nem hagyományos játékfilm lett belőle. Így, a játékfilm kategória határán a dokumentarizmusba átcsúszva vált kiemelkedő teljesítménnyé.
Hibák persze ebben is előfordulnak, a zárójelenethez közelítve a főszereplő nem tud „hitelesen, jó színész módjára” fuldokolni a folyóban, és ami talán a legbántóbb, az épp a legutolsó megnyilvánulás, a bekukucskáló – és megdöbbenő – kisfiú látványára adott túl nagy, túl széles mosoly. A mosoly 0-ból 10-be tartó folyamatában kb. 2-nél kellett volna megállni, a 8-9 sok volt, bántóan sok. Ez nem passzol, de a film sok száz, talán ezer apró mozzanata viszont igen, és nagyon. Amikor a nők munkaterületére, a raktárba tolják a csomagokkal teli kocsit, és egy kapunál engedélyre várva az ismeretlen közszínész rezzenéstelenül, megtörten, paprikaszáraz, szétégett közönnyel néz másodperceken keresztül a kamera mellé, a szempillák egyetlen rebbenése nélkül…, nos igen, ez már a legnagyobbakat idézi.
A legkiemelkedőbb jelenet – szigorúan dramaturgiai és színészi szempontból – pedig talán az orvosi szobában gúnyolódó német tiszteké: „– Putzen…„. A jelenet írója két ellentétes, hovatovább össze nem egyeztethető fogalmat egyesít a jelenetben: a szellemességet és a brutalitást. Nem tagadja a tisztek intellektuális képességeit, a képességet a helyzetet éles elmével, azonnal és helyesen átlátó szellemességre, de tökéletesen adja át ennek a szellemi potenciálnak a brutális, kegyetlen, tiszteletlen, embertelen érzéketlenségét is. Ez az össze nem illés – a szintén tökéletes, szikár színészi formálással – hátborzongatóan hat a jelenetet a tabletek világának biztonságos kényelmében átérző nézőre.
Szóval: „– Putzen!„
Szóval: Soha többet!