Szinte minden emberi történet a jó és a rossz küzdelméről szól. A westernfilmek sikerének lényege, hogy a jó és a rossz küzdelme itt rendkívül direkt, durva, elnagyolt, és ezért nagyon intenzív hatású (feltéve, hogy ez a direktség jól irányított és tudatos).
A „Nincs bocsánat” című film (és az alaptörténet) erénye, hogy a westernek fent vázolt alaphatását megfejeli két másik hatással. Az egyik a nyers realizmus (itt nem a szokásos módon, „távolságtartóan” lövik le az embereket, nem a háztetőről potyognak a műeső statiszták). A másik beemelt hatás az, ami miatt egyáltalán érdemesnek tartottam az ujjaimat megmozgatni ezzel az alkotással kapcsolatban. Ugyanis Eastwood – alattomos módon 🙂 – erősen használja a legjobb, „legfinomabb filmek” lélekábrázoló eszközeit is. Így elég részletesen megismerjük a seriff személyiségét, motivációit és az emberi roncs exbérgyilkosét is – látjuk a látszatot és Eastwood jól láttatja az emögött megbúvó valóságot is. Ez a valóság persze nem egyszerű, a maga realista módján nagyonis ányalt (ez jellemzi a finomabb, jobb filmeket, de nem a western-t).
Az a rendkívül izgalmas ebben a filmben-történetben (és itt jön „a titok”!), ahogyan a megfelelő részletezettséggel bemutatott, ellentétes jellemek hasonlóságára fény derül. Egy ponton találkoznak: a kegyetlenségben. De amire a törvény embere büszke, azt a csavargó exbérgyilkos szeretné elfelejteni. Ő születetten kemény, egy „őstehetség” abban, amit a seriff csak pózként aggat magára. És persze eljön az idő, amikor a született kegyetlenség megmutatja a pusztán tanult változat fölötti erejét…
A vitathatatlan társas megbecsülésnek örvendő seriff és a presztízsnélküli, piti csavargó egy másik, a western műfajban szokatlan területen is megküzd egymással: az ítélőképességüket is összemérik. A film lényege – és ez hordozza a katarzist -, hogy a csavargó külsejű senki az, aki jól ítél, aki jól látja a dolgokat, és a helyes, igaz véleményét úgy képes érvényre juttatni (mert képes – ha nem is néztük volna ki ebből a rozzant szerencsétlenből), hogy közben az ellenfelet a lehető legfájóbb pontján, a fentebb említett keménységében (ami már-már a gonoszsággal határos) tiporja meg (ezért fontos a western-közeg – ezt egy angol romantikus környezetben játszódó történetben nem lehetett volna ilyen direkt módon – és ilyen döbbenetes hatással elintézni).
Az alant látható fotó az emberi roncs (Clint Eastwood) teljes – mint utóbb kiderül, csak „majdnem teljes” – megszégyenítésének jelenetét mutatja, ahol a kegyetlen hatósági személyt a szemben álló Gene Hackman testesíti meg, rendkívül unszimpatikusan – tehát kiválóan.
Olyan ez a film, mint egy tűzijáték. Újabb és újabb csúcsfények robbannak fel egymás után, de sokszor egyidőben is – és minden robbanás egy-egy tiszta, ó-értelemben vett katarzis. Mert minden western elemet a realitásba emel át és ott az utolsó cseppjéig kitermeli belőlük a teljes hatást. A filmet a határok szoros megközelítése miatt néha csak egy apró mozzanat választja el – a paródiától. Ökölbe szorul a kezünk – vagy nevetnünk kellene? A határon mozgunk, de végül mindig az innenső, komoly oldalon maradunk. A katarzis ebből a végletekig hajszolt vegytisztaságból épül fel bennünk.
Nem volt minden tudatos – gondolom nem is lehet – de van olyan az életben, hogy valahogy minden passzol. Ez a film a maga kategóriájában verhetetlen, a western műfajának összegző csúcspontja – vagy a „lélektani western” egyetlen igazi példánya.
