A sapiens sapiens fejlődése és az übermensch

Nietzsche übermensch gondolata kellett a rádöbbenéshez: az ember alig változott az elmúlt néhány ezer év alatt.

Az übermensch – zarathustra-i megfogalmazása szerint – egy magasabb szellemiségű, tehát igaz, tiszta, szabad, minden ismert, megszokott és ezerszer elátkozott földi kötöttségtől független, „ember feletti ember”.

De ez az olyannyira áhított ember több ezer, több tízezer év alatt sem született meg. Ha embertársaink nem ismernék a „sztorit”, Jézust is elítélnék újra és újra, és mai, modern társadalmunkban ávós verőlegények, ravaszkodó, félértelmes ávh-s tiszt-szemétládák, és nyomoronc besúgók is teremnének, ha a hatalmi helyzet erre ismét lehetőséget adna. És – a sztorit ugyancsak nem ismerve – lennének-e vajon önkéntes pribékek a birkenau-i táborba? Tarthatunk tőle, hogy igen! Zimbardo börtönkísérlete világosan megmutatta az emberben kódolt ősi kegyetlenség létezését és annak hívóingerre történő automatikus kiváltódását.

Persze, némileg változik az agy struktúrája, hiszen most a digitális forradalom igényeinek kell megfelelnie (jelen sorokat is egy hagyományos értelemben fizikailag nem létező, virtuális klaviatúrán írva) és nem a dárdával való vadászat van soron (egy masszív éhezéses időszak elkerülése érdekében). De ez minimális neurológia változás, valamiképpen a mennyiségről és nem minőségi lépésről szól. Az ember alapjelleme és -jellege maradt a régi, amely jellemzőket a társas közeg, és elsősorban a vélt, vagy valós, szélesebb társadalmi hatások irányítják. Ezekre léteznek mélyen rögzült mentális struktúráink, amelyeket bizonyos egyéni élethelyzetek és társadalmi állapotok metszéspontjai előhívnak. Így lesz a félértelmes, gyáva, a hatalomhoz szégyen nélkül törleszkedőből egy adott társadalmi helyzetben ávós tiszt. Ebből az is következik, hogy az ötvenes évekéhez hasonló társadalmi helyzetben potenciálisan aktiválódni képes hatalmi pondrók ma is köztünk járnak! Ránk mosolyognak, „normálisnak” tűnnek, esetleg mélyebb megismerkedés után tűnhet fel valami „furcsaság” pl. a gátlástalan, számukra természetes törleszkedő hajlam a vezetők felé. Ha azonban a társas közeg arra lehetőséget ad, netán még kényszert is alkalmazva, ők el fogják vállalni azt is, amit most elképzelhetetlennek tartunk róluk, magunk pedig soha meg nem tennénk.
Ne legyenek hát illúzióink, nem lettünk jobbak, nem lett más az ember az elmúlt ezer évek alatt. Egy ősközösségből származó csecsemő látványos hátrányok nélkül nőne fel, és foglalná el helyét mai társadalmunkban. A hardver nem sokat változhatott, a szoftver persze annál többet.

Érdekes Nietzsche kései felfogása az übermensch-ről. Elmebeli elbizonytalanodásában egyre inkább a hatalom igényét köti az ideális ember képéhez: „vezér leszel, vagy rabszolga”. Ez is (az első, tisztább felsőbbrendűséghez hasonlóan) egy rendkívül önkényes, hovatovább zagyva gondolatsor, de annyiban érdekes, hogy néven nevezhető prototípusok köthetők hozzá. Hitlert, Sztálint és ha a megtett út hosszában még nem is, de irányában ma is élő államvezetőket is társíthatunk ehhez a hatalmi übermensch felfogáshoz. Vannak, voltak és mindig lesznek ilyen, magukat a vacsora felböfögése után hatalmi übermensch-nek tudó személyek – feltehetőleg nem vállalva, nyilván nem is sejtve Nietzsche félig elborult elméjű ideáját (ami a születés körülményei ellenére részleteiben igenis találó). Sztálin és Hitler, valamint a korábbi félbeteg zsarnokok maguk előtt meg tudták magyarázni szörnytetteiket. A magyarázat mindig a metszéspont, ami az egyéni és a társadalmi helyzet koordinátarendszerében mutatkozó, tűélességű kényszerhelyzetet, tehát nem belülről történt meghatározottságot eredményez – és ebben, a (ki-)magyarázkodásban is követik a régi „nagyokat” a mai gyakorló „kis zsarnokok”.

Tehát míg a szabad szellemiségű übermensch meg sem született, addig a hatalmi übermensch ugyan egészen speciális társadalmi és egyéni keresztmetszetben kitermelt prototípusokkal volt képes jelentkezni, ám fejlődést, változást az emberiség történetében egyik tekintetében sem látunk – az első esetében persze kifejlődést, a másodikéban visszafejlődést remélve.