A nap még a régi módon, tisztán, vakító fehérséggel világította meg a földet, de az új világ már túlesett a bemutatkozáson. Az 1960-as évtized a régi és az új nem csupán tervezett és meghirdetett, de meg is valósult váltásának korszaka. Ezzel a különleges évtizeddel az alábbiakban kifejtendő érvelés mentén egyetlen történelemkönyv sem foglalkozik, a kort megélt – vagy abba élő betekintést kapott – emberi emlékezet azonban annál inkább. Mert a régi világ lassú robbanással, és megállíthatatlan, elemi erővel ekkor, az 1960-as években „csavarodott át” valami egészen másba, valami tökéletesen új „érzetvilágba”.
Egy emberi társadalomban az alapvetést természetesen maguk az emberek adják. Ám éppen ezt az emberi lényeget, „az emberi minőséget” és annak tömegesen hatványozott, nem pusztán mennyiségi, de minőségváltásra is képes, a közösségre, a közös életre gyakorolt hatását nem szokták górcső alá venni, a hatást építő elemek nehezen megfogható jellege miatt. Pedig az emberek – elsősorban a párválasztás társadalmi korlátainak, szabályainak, valamint pusztán az életkörülmények szigorúságának eltérése miatt is – korszakonként nagyonis különböznek egymástól, amely különbözésben nem annyira a fejlődést, mint inkább a mondat elején megjelölt prózai tényezők jelenlétét kell látnunk.
Az, hogy egy úrnak a cselédtől gyermeke szülessen, „a régi világban” még közfelháborodás tárgya lehetett (lásd pl. Jávor Pál esetét), a II. világháború utáni Magyarországon azonban az ilyen típusú berzenkedés tárgytalanná vált, hiszen már nem voltak sem urak, sem cselédek. A „génállományok lehető legoptimálisabb keresztezésének igénye” (idealizáltabb megnevezésben: a romantikus szerelem) jelentősen nagyobb szabadságot kapott. És a 60-as évek ifjúságának egy része már a nagyobb szabadságfok jegyében született, és/vagy ezen szabadságot élvezhette a saját párválasztási gyakorlatában. Így aztán valamennyire „más emberek”, más adottságokkal és más szemlélettel kezdtek súlyt kapni a társadalomban. Más arctípusok jelentek meg, más testalkatok, a szemtelen, nagyszájú (a kifejezés konkrét és átvitt értelmében is) kamaszsrác típusa pl. jellemzően e kezdeti, háború utáni évek „terméke”. Ez, a sokféle új típus kapott egyre nagyobb teret, hatalmat, de legalábbis súlyozott jelenlétet ebben az évtizedben.
Mindemellett az 1960-as évtizedben még nemcsak éltek, de erejük teljében voltak a boltban, az utcán, a munkahelyen és az iskolában – a „régi világ” emberpéldányai is. Ősibb erejű szenvedéllyel, sokszor megtörten, mégis be nem törten, más, nehezebb testi megterhelések világából érkezetten és szilajul. Hiszen a gyári könyvelő, aki még volt levente, ekkor mindössze negyven éves! A nagyapja pedig – aki neki a húszas években még szilvát szedett a kúria melletti zsellértelken – 1848-ban huszár volt! És a félreállított gyárigazgató, aki Neményi Lilinek csókolt kezet a kormányzó bálján, most, ötven évesen, munka nélkül áll sorba zsírért és lisztért a többiekkel. De még jelen van. Van még, aki szerelembe esik vele, és van, aki megérti őt úgy, ahogyan mi már soha nem érthetjük meg.
És a 60-as években bizony vannak, sokan, tömegesnek nevezhető mennyiségben, akik komolyan hisznek egy új, igazságos világrendben, az ő két kezükkel felépítendő és felépíthető, vakítóan fényes, mosolygó kislányos jövőben. Ők még látnak, és tanulnak szenvedélyt, mert együtt állnak a sorban zsírért és lisztért a fent említett volt gyárigazgatóval. A régi világtól kapnak energiát, és azt az új cél felé fordítják. Akkor, a 60-as években még (és az ötvenes évek után – már) átlagos értelmi képességekkel és afeletti naivitással határozottan lehetséges a hit a fényes és boldog jövőben.
Energiák, szenvedélyek, régi és új erők mindenhol…!
Ez a világ fordult át kevésbé politikai – hiszen a műtét már korábban végrehajtatott -, mint inkább technológiai szinten. A szerves, életszagú világ a maga lágy büdösségével, nyers és izmos életerejével, inas szívósságával új alternatívát, sőt, mindent elsöpréssel fenyegető versenytársat kapott.
A 60-as évtized mutatta be az embereknek a modern életvitel csábítóan idegen, és mégis elérhető kávéízét, bakelitszagát, az autó-motor általi húzottság érzését, a fényes, világos műanyagfelületek izgalmasan sivár tapinthatóságát, a nejlon, a „dzsörzi”, és a vasak, a forgó, olajos tengelyek, valamint az elektromosság naponta megtapasztalható idegenségét. Látták boltba menet, megfogták szerelés közben, felvették a testükre, hallották a fém robbanva kalapáló és a villany idegesítően zizegő hangját, úgy, ahogyan a hétköznapjaikban addig még soha. Aztán egy héttel később is látták, és megfogták, és felvették a testükre és hallották – és ez a technológiai tömb lassan-lassan az életük részévé vált. Létrejött az „új élet”, a modern élet tudata, később érzete.
A 60-as években tehát ez, „az emberi érzet” változott meg gyökeresen.
Mindezt tovább színezte, hogy a régi és az új aktuális találkozási pontjainak határvonala rendkívül éles volt. Ahol a láva beletolul a tengerbe, ott előbb minden forrni kezd. Aztán lassan minden elcsendesül és létrejön egy új földdarab. Ez a természet egyik legagresszívebb megoldása a változás bevezetésére. Amikor azonban az unoka a keleti blokkban gyártott autójával először látogatja meg a nagymamát és az ottragadt unokatestvérét a tanyán – ezen a ponton jóval élesebben találkozik a modern a régivel, minden átmenet, minden ütközést elnyelő zóna nélkül. Ahol tegnap még tehenek legelésztek tücsökzenétől kísérten, ott ma egy füstöt okádó, guruló fém-, műanyag- és üveg doboz töri át magát, a tájtól, az évszaktól, a tiszta, édes illatú levegőtől és bizony magától az élettől, a szerves biovalóságtól is függetlenül, szervetlenül, idegenül.
A modernitásba történő átcsavarodás tehát a régi, az ósdi relikviái, a homoki tanyák, a lúdgágogás, az autókerék számára alkalmazkodhatatlanul sokdőlésű földutak, a nyári hőségben kátrányszaggal átitatott vasúti állomások és a reménytelenül unalmas téli esték színtere előtt ment végbe. Jószerivel előzmények nélkül.
Tőlünk nyugatabbra ugyanez a váltás sokkal fokozatosabb volt, így ott a 60-as évek emberi érzetbeli forradalmi váltása – egyszerűen elmaradt.
Ebben a tíz évben, ebben a Magyar tíz évben elemi erő van, olyan erő, ami magasan kiemeli a század közepétől eltelt időfolyamból.
Hogy a rendszerváltozás időszakát kifelejtettem? No nem, kedves olvasó, ne tarts ilyen feledékenynek… A rendszerváltozás – gazdasági, társadalmi jelentősége ellenére -, az emberi, érzésbeli viszonyokat tekintve csak egy szimpla „átsenyvedés” volt valami újba. A végcél – idővel – mindenki számára világossá vált: a nyugati demokráciák politikai, de elsősorban gazdasági szintjének, kapitalista életnívójának elérése. Ha azonban a cél ennyire ismert, az a cél egyúttal kíméletlenül zárt behatároltságot is jelent: ennyi a maximum, ennyit érhetsz el! Ha sikeres vagy, lehet nagy autód, nagy házad, nagy jachtod, nagy repülőd és utóbb már üvegpalotád az olvadozó norvég gleccserek fölött (amihez különleges építési engedélyt csak az előző tulajdonos, egy angol mozisztár kaphatott – és ezt minden ámuldozó vacsoravendégednek hosszasan, túlzott részletességgel elmagyarázhatod, hogy ők a lehető legpontosabban adhassák tovább az ámuldozók újabb és újabb köreinek). Azonban ez a cél, az elérhető maximum mégiscsak rendelkezik egy igen kellemetlen tulajdonsággal: ugyanis behatárolt, zárt, ismert. Véges. A véges pedig lehet bármilyen szép, vagy gazdag, mindig vesztésre áll a végtelen lehetőségekkel szemben. (Mellesleg ugyanezen logika miatt csalódik a legtöbb „semmiből jött” sikeres ember, amikor a szegénységből meggazdagodva hiányozni kezd neki valami. Szegényként ugyanis a vágyott gazdagságot – tévesen – végtelen célnak tekinti. Majd csak a sikeresség, gazdagság – és ezáltal a végesség – állapotában döbben rá, hogy nemcsak nyert, de veszített is: elveszítette a végtelen célok illúzióját.) Tehát a 60-as években a cél, az egyén célja – még és már – tetszés szerint volt idealizálható: ismeretlen végű, korábban nem látott (és azóta sem látható) szabad tér nyílt az emberek előtt. A 60-as évek beláthatatlan horizontjához képest a rendszerváltás időszakának kezdetben végtelennek tűnő, később azonban világos határok közé zárult céltömege, és a lehetőségek végtelenségének kezdeti érzéséből fakadó „tömegmámor” éppen ezért nem egyéb, mint merő gyermetegség.
60-tól 70-ig még van merre figyelni, van merre nyújtózni, van irány – vakítóan napsütötte mezők fölött fúvó friss szellők által megmutatott -, amiben lehet bízni. Ez az irány, ez a „több, mint illúzió” a mai napig rettenetesen hiányzik a magyarok világából, és a bolygón fellelhető világok zöméből.
Ráadásul abban az évtizedben „a napsütötte mezők fölött fúvó friss szellő” nem volt csalás és nem volt ámítás! Tessék-tessék, kézzel fogható a Trabant! A tiéd, a te garázsodban áll, amit új (türkiz) színre festettek neked az új munkások! Az új aszfaltúton roboghatsz vele a régi tanyára – és utána vissza, hogy a régi nevű új szappannal (kék-vörös) az új zuhany alatt megfürödhess és új szagú porral mosott, ropogós ágyneműben (amit új gépbe pakoltál be, de még a régi világban tanult módon, az illatos napra teregettél ki), tehát ebben kinyújtózva gondolhass korszakos szerencsédre, és ajkaidon szelíden lenéző mosollyal hullajthasd magad a régi világ Morpheus-ának karjaiba.
Szép álmokat nagy hatvanas évek,
Így róttam le adósságom Néked!
