– Ne olvaszd a viaszt, nem szoríthatom oda a pecsétemet, kedves Aiolosz.
– De bátyám! Az a telek semmire sem jó a városnak! Feltölteném a vizenyőt, a piac végét meghosszabbítanám, mindenki csak előnyt látna belőle.
– Árusítóhelyeket állítanál fel ott, és jó haszonnal adnád bérbe.
– Igen. De ha nem én teszem, megteszi más.
– Más megteheti, de te az unokaöcsém vagy. Ezért nem kaphatod meg a város telkét.
– Bocsáss meg bátyám, Szóphanész, de elborít a harag, ha ezt hallom! Mert rokonod vagyok, hátrány érjen egész életemen át? A saját hazámban? Ahol annyit áldoztam már a közjóért? Az ingyenfürdő a szegényeknek? A lelencház kibővítése, teljes felújítása?
– Így, pontosan így haladj tovább kedves Aiolosz! Ez az, mi nekem felettébb tetsző! Mindkét városvezető társam tud szép tetteidről, és hidd el, dícsérnek is érte eleget. És ami a legfőbb, nekem is jut áldó szavaikból, mert nem vagyok részrehajló semmiképp! Gazdagodsz így is, szép módban élsz, miért kellene hát kockára tenni elfogulatlanságom nemes hírét?
– De nemességed folytán hátrány ér, kedves bátyám, hisz – ki mindig ellened szavaz, és mindenhol ellened szól – Kolón szerzi majd meg a telket, és ő hajt belőle hasznot magának. Erősíted az ellent, jó bátyám!
– Ha egyszer majd menni kell, hát megyek. S ha annyira emelkedik Kolón, hogy az emberek hisznek neki, ám legyen! Jöjjön, vegye át kezemből a harmados jogart, s vezesse hát városunkat, államunkat ő! Lehet, hogy alkalmasabb is e munkára! Ne feledd, hogy idővel kiderülhet akár ez is! A városfalakat mindenhol megerősítettük, a kikötő immáron vihartól védett, a vámokat jól megszabtuk, a kereskedőink gazdagodnak, s én is szívesen térnék meg hát sárguló pergamenjeim körébe. Az ős Taiphanosz két teljes ládányi írását a minap szereztem meg drága pénzen. Egy piactéri ház ára volt kedves Aiolosz…, de csak mosolygok, hisz puszta fémdarabokért jutottam e múlhatatlan kincshez. Mert a vagyon…
– …sohasem nemesít, csak a gondolat! Tudom, jó bátyám, ezt már sokszor hallottam tőled. De arról percig se gondolkodj, hogy feladd a város vezetését! Igazság honol a falakon belül, s az egész vidéken, le a tengerig, s a szigeteken át a túlpartig, mik még hozzánk tartoznak. S mindegy, hogy tolvaj fölött bíráskodsz, vagy fiatal özvegyet vagyonáért s ágyáért ostromlók fölött, az ítéletben mindig a legigazabbat döntöd. Csodálnak is ezért mindenek! A szomszéd államokkal senki oly békét kötni nem tudott, mint te. S hogy harmados vezetőként két társadnál jóval erősebb vagy, azt is tudjuk mind, de visszaélni e fölénnyel sosem láttunk még! Államunk boldog, mert legyenek bár perpatvaraink hangosak – mert már csak ilyen a nép -, hamar csitulnak azok, tudván, hogy felettünk és ránk erős és bölcs vezetés vigyáz. S hogy immáron két évtizedes vezetésed alatt vagyonod, s családod vagyona sem nőtt, az állam egyetlen ezüstpénze sem tapad a kezedhez, márcsak emiatt is mindenki nagyobb erejűnek látja minden szavad. Tehát a vezetést, kérve kérlek, át ne add senkinek!
– Igyekszem, kedves öcsém, igyekszem jól szolgálni az államot.
– Azért a telket, azt a vizenyőst mégis nekem adhatnád…
– A prózából, látom nem értesz, így búcsúzóul – mert mostmár indulsz, ugye? – elmondom mindezt lírában is:
„Ismerlek már ravasz kópé,
Ki csak azért hízelegsz,
Hogy az ingoványnak mondott
Drága telket megszerezd…!” 🙂