Tisztázó interjú egy XVII. századi francia filozófussal
– Beszélgessünk a demokráciáról!
– Rendben, örülök neki, mert én még nem éltem abban…
– Lehetséges, hogy még én sem! Létezhet-e egyáltalán Ön szerint valódi demokrácia?
– Nem. A nép uralma nem valósítható meg maradéktalanul. Először is mindenképpen szükség van valamiféle képviseleti rendszerre. Az egyén kezéből ezáltal kicsúszik az ellenőrzés közvetlen lehetősége. Szükségképpen létrejönnek az egyének feletti tömörülések, pártok, amik már nem az egyéneket, hanem elsősorban a saját fenntartásukat szolgálják. No, tehát éppen annyit foglalkoznak az egyénnel, amennyi a saját fennmaradásuk érdekében elegendő … ám a népuralom megvalósíthatatlanságának fő okát mégsem ebben látom.
– … elnézést amiért közbevágok, de Ön még nem tudhatja, hogy mi már eljutottunk a technika olyan fokára, ahol az egyén közvetlenül, képviselők nélkül is gyakorolhatná irányítási jogát az őt érintő kérdésekben. Elméletileg már lehetséges lenne az egyének véleményének rendkívül gyors felmérése egy elektronikus hálózaton keresztül, amely feleslegessé tenné a képviseletet.
– A technika nagyszerű, de ne gondolja, hogy ez megnyugtató megoldást hozna! A gondot a döntésre váró ügyek mennyisége és bonyolultsága jelenti. Ha minden állami kérdést minden egyes polgárnak meg kellene fontolnia, napestig végezhetné ezt a feladatot az év minden áldott napján. Tulajdonképpen senki sem dolgozna, megállna az élet és rövid idő után már nem is lenne miről döntéseket hozni.
– Visszatérve a megvalósíthatatlanság kérdésére, itt az uralkodók hatalomhoz való ragaszkodására gondol?
– Nem. Sokkal inkább arra, hogy minden csoportnak, így a népnek is eredendően szüksége van vezetőre. Valójában ezért nem létezhet demokrácia. A nép egyetlen igazi sajátlagos döntése, hogy szüksége van a vezetésre.
– Bizonyára tudja, hogy nálunk már réges-régen megszűnt a dinasztiák uralkodása. Majdnem egy évszázada szabadok vagyunk!
– Meséljen erről kicsit bővebben!
– Képviseleti rendszerben élünk. Négyévente szavazunk arról, hogy kik ülhetnek az országgyűlésben és arról, hogy melyik párt, vagy tömörülés irányítsa az ország dolgait.
– Most arra kérem, hogy gondolatban egy félléppésnyit távolodjon el a közvetlen napi politikai tapasztalásaitól! Így könnyebb lesz megválaszolnia az én kérdésemet… Tehát a kérdés: Nincsen egy olyan, többé-kevésbé állandó csoport Önöknél, amelynek tagjait a nép azért tartja el, fizeti meg, hogy döntéseket hozzanak róluk, a polgárokat érintő kérdésekről, tehát magukról az egyénekről, életükről, sorsukról?
– De igen, kétségtelenül van egy ilyen felső réteg a politikában, ahol kevéssé cserélődnek a személyek. Minden pártban jól elkülöníthető egy szűkebb csoport, amely a többi párttag véleményét jelentősen befolyásolja. Ha valaki meg akarja győzni valamiről a pártot, valójában csak ezt a szűkebb csoportot kell meggyőznie.
– És persze Önöknél is vannak gazdasági hatalmasok, akik a legtöbb politikust képesek irányítani.
– Kétségtelenül.
– Nos hát, akkor Önöknél ugyanaz a vezetői réteg alakult ki, mint ami a mi monarchiánkban is létezik!
– De mi megválaszthatjuk a vezetőinket!
– Az imént azt mondta, hogy többé-kevésbé ugyanaz a személyi állomány uralja a politikát a négyéves ciklustól függetlenül!
– Igen, de az uralkodó pártot lecserélhetjük!
– A nép pénzéből élő legfelső elit így is változatlan marad. Ők akkor is kitűnően megélnek a népből, ha éppen nem ők vannak hatalmon. Ez nálunk is pontosan így van. Pártok a mi uralkodónk udvarában is vannak. Hol az egyik erősebb, hol a másik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az épp aktuális ellenzéknek nincsenek lehetőségei. Az uralkodók a kegyeltek körein kívülről is szoktak véleményt elfogadni. Időnként komoly kérdésekben is, mintegy demonstratíve, ami igen egészségesen hat az elkényelmesedőkre. Beláthatja, hogy a döntéseket nálunk sem az uralkodó hozza, hanem az uralkodó kegyelt környezete.
– Látja, itt a lényeg, mert bár kénytelen vagyok ráébredni a két rendszer működésének döbbenetes hasonlóságára, mégis büszkén állíthatom, hogy az uralkodó személyének szerepét nálunk a nép vette át!
– Mielőtt a beszélgetésünk ismétlésektől terhelt üres szócsépléssé válna, kérem tisztázzuk ezt végérvényesen. Ön szerint a nép hozza a döntést az állam ügyeiben?
– Közvetlen értelemben nyilván nem.
– Vannak olyan igen fontos kérdések, amelyekben az aktuális vezetés a nép közvetlen megkérdezése nélkül is dönthet?
– Bizonyára.
– Továbbá vajon jól értelmezem-e, hogy a nép minden választása után négy évi hallgatásra van ítélve az Önök rendszerében?
– Kétségkívül.
– Igaz-e az a feltevésem is, amely szerint a köztes négy év alatt olyan döntések is születhetnek a vezetés részéről, amelyek ellen a nép csak a vezetés arroganciájának függvényében, annak önkényes szintű korlátozó hatása mellett léphet fel közvetlenül?
– Sajnos a petícióink, aláírásgyűjtéseink sorsa gyakorta elszomorító.
– Akkor talán helyezzük vissza a népet a saját maga által választott helyre: legalulra! Úgy vélem, hogy a népnek vezetőre van szüksége. Így volt ez ősidőktől fogva és kétlem, hogy ebben a kérdésben valaha is változásra kerülne sor. Az Ön által demokráciának nevezett társadalmi rendszerben valójában a hiszékenységen múlik minden. Ha egy polgár elhiteti a többiekkel, hogy jó képviselőjük lesz, akkor már meg is élhet a pénzükből, és persze a helyzetéből adódó újabb pénzszerzési lehetőségekből. Ez egyfajta kontraszelekciót eredményez. Az Önök rendszere a meggyőzésen, retorikán, hirdetésen és önmagasztaláson alapul. Tehát vonzza az ehhez alkalmas képességekkel rendelkező embereket, akikből az Önök vezetői lesznek. Mik tehát az Önök által megkívánt vezetői tulajdonságok? A jó kommunikációs készség és a kellő szintű elismertetési vágy. Nálunk azonban nem a hiszékenység révén kerülnek az emberek magas pozíciókba…
– … hanem születésük révén!
– Valóban, de ne felejtse el, hogy ezek a családok nem szavahihetőségi párharcban, hanem – mondjuk úgy – évszázados „teljeskörű alkalmassági szelekció” által kerültek környezetük vezetői közé! Ezek a családok több emberöltő alatt bizonyították erejüket, bátorságukat, vagy elmésségüket. Csupa olyan képességről tettek tanúbizonyságot, ami elengedhetetlen a vezetéshez. Példaként említhetem az egyik legkiválóbb barátomat, X.Y. bárót, akiből nem minden előzmény nélkül lett gróf épp az elmúlt hónapban. Egy – a király (így tehát az ország) számára – roppant kellemetlen ügyet sikerült könnyed eleganciával és bölcs határozottsággal elrendeznie. Csoda hát, hogy a király jónak látta immáron grófként a balján üdvözölni a tehetséges főnemest?
– Csak nem azt akarja mindezzel mondani, hogy jobban tennénk, ha visszatérnénk a királysághoz?
– A mi rendszerünk hibája, hogy a gazdasági elosztás terén túlzottan igazságtalan. A vezetőink közül csak kevesen képesek önmérsékletre ezen a téren. Az Önök rendszerében megtalálható ugyanez a hiba, és ugyanúgy felháborító, a különbségek mégis jóval kisebbek.
– Biztos Ön ebben?
– Ha a királyunk és az Önök miniszterelnökének vagyonát hasonlítom össze: mindenképpen.
– Ezek szerint nem létezik igazságos állam?
– Amíg két különböző képességű ember él a Földön, addig nem. Gondoljon bele, hosszú távon a valódi demokráciához legközelebb álló ókori formákban sem volt fenntartható ez a rendszer. A római császárok legnagyobbjai számára komoly lelki problémát jelentett az alapprobléma feloldhatatlan jellege: hiszen a nép nevében és a népért akartak – uralkodni a népen. Talán az ő korukban küzdhetett meg a legnagyobb eséllyel nyílt színen a demokrácia a monarchiával. És az ő idejükben dőlt el, hogy a demokráciának nincs jövője.
– Összegezve: jelen társadalmi rendszerünk tehát nem demokrácia, hanem valami más. És esélyünk sincs az igazságos államra. Ön szerint mégis mi a legideálisabb, még megvalósítható társadalmi rendszer?
– A válaszon nem kell sokat töprengenem: a legideálisabb államforma az egyszemélyű vezetés, ahol az a bizonyos egy személy a legbölcsebb mind közül.
– Köszönöm a beszélgetést!