Kazantzakisz a művészetről és a művészről:
„… Azt hiszi, nagy dolgot visz véghez, s a múló, visszahozhatatlan pillanatot, a végtelen idő egyedül hús-vér darabját – örökkévalósággá varázsolja…”
A művészeti terméknek, a műnek örülünk, de alapos lehet a kétségünk afelől, hogy az alkotás képes-e tükrözni, bemutatni, átültetni a valóságot, a mű alapját, élményanyagát adó valós érzéseinket. Nem tudjuk az alkotó teljes limbikus rendszerének, a striatumnak és a neocortex kapcsolódó részeinek működését átvenni, bármily sikerült legyen is az alkotás. Valamit kivált, valamit elér, de sohasem AZT.
A művészet tehát önmagáért él, a külvilágnak szól – ha máshogy nem, de az alkotó szeme-füle külvilágának -, belülről hozza napvilágra a legtöbbet, ami belőle megmutatható, és ami szükségképpen sohasem lesz egyenlő az egésszel.
Így a művészet pusztán az alkotás ünnepe, nem a valóságé. A valóság – a fájdalom, a boldogság – ezért maradhat örök pecsét alatt, csak a miénk. Végül mindig egyedül maradunk. Ez így szép.