(Általános lélektan műhelymunka, ELTE PPK)
I. Az abszolút és a köznapi szemlélet megkülönböztetése – A Módszer kérdése
I.1 Az anyag elemi szintjét nevezem abszolút szintnek. Anyagrendszerünk minden eseménye ezen a szinten zajlik. Ezen eseményeknek emberi felfogóképességünk csak töredékét képes észlelni, azt is eredeti minőségéhez képest módosított formában.
I.2 A köznapi szemlélet alapja az, amit a világból emberi észlelésünkkel felfogunk. Jelen összehasonlításban a köznapi szemlélet lényege tehát a perceptuális korlátozottság. Bár észlelésünk révén nincsenek közvetlen tapasztalataink az elemi szintről, a fizika tudományának ismeretei alapján tudásunk mégis van róla.
Az abszolút-köznapi megkülönböztetés jogosságának alátámasztásához pedig már az a tény is elegendő, hogy a környezetünk eseményeinek, sőt saját viselkedésünknek is olyan alapja, háttere van, ami nem illeszkedik az életünk általános észlelő-manipuláló rendszeréhez. Számtalan hibánkból és jóslataink bizonytalanságaiból nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy az anyagrendszer nem a mi köznapi felfogásunk szerint szerveződik, működik. Ezért kell az abszolút világában kutatnunk és megkísérelnünk az ebben való gondolkodást.
I.3 Gondolati kutatásaink célja egyrészt a mi perceptuális szintünktől legnagyobb távolságra levő magyarázatok megtalálása, másrészt a szintek közötti leghatékonyabb váltások, „útvonalak” felderítése (a szintek közötti manipulatív váltásokra persze csak azért van szükségünk, mert nem tudunk közvetlenül az elemi szint történéseiben gondolkodni).
I.4 Ebben a kutatásban egyetlen eszközünk a logika, amelynek használatakor feltesszük, hogy az általunk is látható egységek közötti történések megfeleltethetőek az elemi szint egységei közötti történéseknek. Nem tényleges elemek, történések manipulálásával, hanem éppen szükséges mennyiségű információt tartalmazó „fogalmi vázakkal”, analógiákkal dolgozunk. Nyilvánvaló azonban, hogy léteznek olyan jellegű feltételezések is az abszolút világában, amikre nem tudunk analógiát felállítani. Ilyen esetekben ki kell tudnunk jelenteni, hogy képtelenek vagyunk a helyes értelmezésre (pl. kozmikus végtelen).
II.
Létezik-e véletlen?
A kérdés eldöntéséhez vizsgáljuk meg a véletlen esemény tulajdonságait köznapi és abszolút szempontból!
II.1. A köznapi értelemben vett véletlen esemény tulajdonságai:
1, többféle végkimenetel lehetősége
2, jelentősen korlátozott manipulációs lehetőség (az emberi percepció és tudás korlátai)
3, a bekövetkezett esemény alacsony valószínűsége (hiányos tudásunk alapján)
II.2. Ugyanezen tulajdonságok az abszolút szintjén (amely tehát emberi felfogásunktól független) értelmezve:
1, többféle végkimenetel lehetősége: érvényesíthetetlen (az elemi szintű működésben egyetlen végkimenetel lehetséges: ha nem így lenne, nem létezne anyagállandóság, nem lenne lehetőség egyetlen kémiai elem leírására sem)
2, jelentősen korlátozott manipulációs lehetőség: érvényesíthetetlen (az emberi percepció és tudás korlátai nem jelentkeznek az abszolút szinten)
3, a bekövetkezett esemény alacsony valószínűsége: érvényesíthetetlen (az elemi szinten nincsenek valószínűségek)
Így tehát a véletlen fogalma az anyagrendszerünk egyetlen tényleges működését sem írja le, tehát csakis emberi tudásunk hiányosságainak talaján él meg. Mivel azonban a körülöttünk levő anyagrendszer nem az emberi felfogás kiszolgálására jött létre, tehát az emberi felfogástól független, ezért valójában véletlen nem létezik.
III.
A determinizmus – avagy halott-e az élet?
Ha tehát véletlen nem létezik, akkor a világunk minden működése, saját viselkedésünk, életünk tökéletesen determinált lenne?
III.1 A determinizmus kifejezés jelentése első látásra világosnak tűnik. Ha azonban felülemelkedünk a köznapi és a misztikus szemléleten és alaposabb meghatározásra vágyunk, súlyos problémákba botlunk. A determinizmus fogalmát valójában nagyon nehéz megfelelően „körülbástyázni”. Laplace francia csillagász klasszikus megfogalmazása („Ha ismerjük a világegyetem állapotát adott időpontban, valamint a természet összes törvényét, akkor ebből levezethetjük a világegyetem állapotát bármelyik időpontra”) sem definíció, pusztán egy köznapi szemléletű feltételezés, amely arra a hitre épít, hogy minden elemi működésre tökéletesen megfeleltethető analógiával rendelkezünk. Amint arra azonban az I.4 pontban már utaltam, alapos okunk van feltételezni, hogy távolról sincsen a birtokunkban minden elemi működés fogalmi váza, analógiája – a „világegyetem” és az „összes természeti törvény” kifejezéseié a legkevésbé.
A másik köznapi meghatározás társadalmi-pszichológiai determinizmusra utal, ám valójában nem a determinizmusról szól, mindössze az egyén „működésének” kívülről való meghatározottságát jelenti (pl. a gyermek szociális környezetének hatása a későbbi érvényesülésre).
III.2 Ha azonban abszolút módon próbáljuk meghatározni a determinizmust, csak az anyagrendszerünk kialakulásakor létrejött elemi szintű rögzítettségre gondolhatunk, amely
– az alapelemek számának (itt az összes, az emberi életre bármilyen hatással bíró anyagra gondolok),
– milyenségének, valamint
– (a milyenségükből fakadóan) az egymáshoz való viszonyuknak rögzítettségét, változtathatatlanságát jelenti.
A fenti kitételek közül a milyenség rögzítettsége okozhatná a determinizmust. Vizsgáljuk meg tehát a jelenség általunk is tapasztalható működését!
III.3./1.a Egy nyárfa levélzetének mozgásai véletlenszerűnek tűnnek köznapi gondolkodásunk alapján, de az abszolút rendszerben gondolkodva világos, hogy a legkisebb rezdülés is szigorúan determinált az anyag – általunk csak csökevényesen ismert – tulajdonságai alapján. Minden levél rezdülését vissza lehet vezetni egy fuvallatra, azt egy korábbi légmozgásra, és végsősoron megállapíthatjuk, hogy a levél mozgása már az ősrobbanás (vagy inkább az anyagrendszerünk kialakulásának) pillanatában szigorúan determinált volt. Itt az akció-reakció kör teljesen zárt, tehát a levél „viselkedése” mindenképpen kívülről meghatározott, ráadásul determinált. Elmondhatjuk tehát, hogy a falevél egy teljesen zárt akció-reakció rendszerben él, azonban még egy növény esetében is nagyon nehéz az elemi szint általi ilyetén meghatározottságot átlátni. Vannak olyan növények, amelyek levélzetükön évtízezredek alatt az őket beporzó rovarok szárnymintázatát alakították ki. Ennek láttán a köznapi okoskodás könnyen hajlik egyfajta növényi tudat megfogalmazására. Itt azonban ismét csak az akciókra adott reakciók rendkívüli hosszúságú zárt láncának átláthatatlanságáról van szó.
III.3./1.b Hasonló a helyzet az állatokkal is. Esetükben már inkább ingert és reakciót emlegetünk. Ha egy tigris sejtjeiben csökken a tápanyag mennyisége (belső inger), sokkal érzékenyebbé válik egy zsákmányállat mozgására, mint egyébként (reakció). Ha az éhség már mardosóvá válik és elfogyott a táplálék, nincs számára más választás, csak a vadászat. A vadászat folyamán szintén bármit tesz, az már eleve meghatározott lesz, mert az akció (inger)–reakció körből sohasem lép ki. Ha evés után egy kényelmeset nyújtózik, ismét az akció-reakció körben marad (az ízületek, izomzat ellazításának okai szintén visszavezethetők az ezeket alkotó elemi részek „szükségleteire”). A vadászó tigris tulajdonképpen sohasem dönt. Két zsákmány közül azt fogja választani, amelyiket a külső ingerek (pl. az állat mérete, mozgása) és az ő eleve rögzített, tehát szintén akció-reakció körön belül megtanult, begyakorlott rutinjai meghatároznak. Az állatok tehát nem rendelkeznek akarattal, szándékkal, hiszen az állat eleve meghatározott és begyakorolt viselkedésmintázatai az éppen felbukkanó akcióra váltódnak ki. Tehát nemcsak a növényekre, hanem az állatokra is igaz, hogy nem cselekednek, nem viselkednek, hanem csak történnek velük (bennük) a dolgok. Mi a helyzet az emberrel?
III.3./1.c Az ember is szeret akció-reakció körben részese lenni a történéseknek. Bizonyosan ebbe a körbe tartoznak a lét-és fajfenntartáshoz szükséges egyszerű ösztönviselkedések, de egyértelműen ezek közül is csak azok, amelyek nem tartalmaznak az inger-reakció körtől elvonatkoztatott elemeket (nagyjából minden ide tartozik, amit lenézően primitív, állatias viselkedésnek szoktunk nevezni pl. zabálás), valamint az önkéntelen viselkedések is. A kérdés tehát az, hogy ki tudunk-e lépni az akció-reakció láncolatból, vagy sem.
III.3./2. Láthattuk, hogy a növény és az állatok többsége csak reakcióra képes. Az ember (és némely állat) akció-reakció körből való kilépése azt jelentené, hogy egy különleges, „nulla akciót” is létre tud hozni, tehát olyan kezdeményezéseket tud tenni, amelyeknek nem kiindulópontja egy előző akció. Ezekben az esetekben tehát valamiféle belső kiindulópontra lenne szükségünk. Sajnos azonban nemhogy érett, felnőtt gondolkozásunkban nem tudunk ilyen nullpontot találni, de abszolút értelemben vizsgálva emberi létezésünk kezdete sem nevezhető kiindulásnak. Így válhat világossá, hogy az összes, anyagrendszerünkben jelen lévő alapelem megjelenésétől számítva minden történés reakciónak tekintendő. Ezek a reakciók egyszersmind újabb akcióként értelmezhetőek a belőlük következő reakciók szempontjából. Tehát bármilyen elvont témán gondolkozunk is, a gondolatnak mindig volt egy, az elemi szint által meghatározott agyi állapot-előzménye, ami a külső hatásokkal együtt szükségképpen határozza meg a következő gondolatot. Ahogyan pontosan tudjuk, hogy a rovarutánzó növény csak akciók-reakciók láncolata által alakította ki a mintázatát (egyébként egy darab kb. 1 cm-es fekete pöttyről van szó a levélen, ami tökéletesen egyezik a növényt beporzó rovar szárnyán látható mintázattal), és mégsem vagyunk képesek részleteiben átlátni a folyamatot, joggal feltételezhető, hogy az „ellenpólus”, az elvont gondolkodás elemzésében (pl. egy gondolat születésében) is hasonló a helyzet – joggal hihetjük hát, hogy valójában nem gondolkodunk, csak hagyjuk, hogy történjenek bennünk az akció-reakció helyzetek tömegei. Sőt, a gondolkodásra való figyelemirányítás is pusztán okozat, egy megelőző, és a születendő gondolat szempontjából vizsgálva tökéletesen releváns állapot (ok) következménye. Ez az a pont töprengéseinkben, ahol több fogalom jelentése foszlik semmivé, egy számunkra különösen kedves vesztessel az élen, ez pedig a „szándék”, a „szabad akarat” fogalma. A minden mozdulatunkat és elvont töprengésünket „lemechanizáló” gondolat ijesztő, hovatovább felveti a „halott élet” rémképét is, és kezdi érthetővé tenni, hogy milyen hasznosak is tudnak lenni az ember erőteljes szellemi-perceptuális korlátai. Amennyiben pusztán inger-reakció történések zajlanak bennünk, egyéni voltunk, emberi létezésünk mindössze illúzió, a saját életünk egyetlen eseménye sem történik belőlünk kiindulva, csupán „rajtunk keresztül”.
A fenti gondolatmenetnek megfelelően nemcsak emberi létünk, de maga az élet is megfoghatatlanná, igazolhatatlanná válik az akció-reakció kozmikus és atomi láncolatában. Úgy tűnik tehát, hogy a köznapi értelemben vett élet az abszolút szempontjából vizsgálva valójában halott …
III.4 Az emberinek nevezhető létezés köznapi szemléletű megmentéséhez – furcsamód – a szomszéd focidrukker viselkedése és a determinizmus működése közötti összefüggések jótékonyan járulhatnak hozzá. A szomszédnak ui. többféle szurkolói csapatsálja van, azon egyszerű okból, hogy mindig a nyerésre álló csapatnak drukkolhasson. Sőt, ő mindig kifejezetten az aktuális bajnokesélyest tünteti ki szurkolói kegyeivel, ennek megfelelően az ő csapata minden évben bajnok lesz – pontosabban minden évben a bajnok lesz az ő csapata.
A determinizmussal hasonló a probléma. Ugyanis itt is mindig a determinizmus által meghatározott történés lesz a győztes – pontosabban mindig a győztes lesz a determinizmus által meghatározott történés. Kibúvókat kereső emberi gondolkodásunk szerint ez legalábbis „több, mint furcsa”…
Az abszolútra törekvő szemlélet szerint tehát a létezésünk teljesen determinált, hozzá kell azonban tennem, hogy ezt „gyakorló emberként” egyelőre képtelen vagyok elfogadni…