„- Amióta itt szolgálatot teljesítek, sosem volt meg az a minta engedély.
– Honvéd, akkor miért nem írta be az átadás-átvételkor?
– Mert nem akartunk kiszúrni egymással. Húsz mintanyomtatvány között az az egy… Főhadnagy elvtárs, ki mondaná azt az előtte szolgálatot teljesítőnek, hogy írjuk be hiányként azt, ami soha nem volt meg?
– A listán szerepel. Reggel maga aláírta, hogy átvette.
– Minden reggel aláírtuk, mindenki aláírja.
– Jó. Most magánál nincs meg a papír. Magát fenyítem meg.
– Holnap mentem volna hosszú eltávra.
– Nem fog egy ideig hazamenni.”
Talán nem volt rosszindulatú, bár ehhez a feltételezéshez nagy adag naivitásra van szükség…, talán valóban csak rendet akart, a szabályzatot akarta viszontlátni. Úgy gondolta, hogy ez a dolga, és persze ez is volt. A totális rugalmatlansággal volt a baj. Kíméletlen-kegyetlenkedő precizitás, szőrszálhasogatás, ami mögé könnyen kínálkozóan lehetett rosszindulatot képzelni.
Sok év telt el azóta, több évtized.
Keleti pályaudvar, aluljáró. Puffadt arcú, ittas hajléktalan, egy nagy nejlonszatyorral lézeng. Kifejezéstelen tekintet. A főhadnagy.
Amibe élete gyökérzete kapaszkodott, a rend, és a szabályok merev betartatásáért juttatott megbecsülés, nincsenek többé. Voltaképpen ő sincs többé.
Ha jövőt akar, igazi, teljes – nem divat-duma szintű – újjászületésre van szüksége.
Őt ismerve, ez nehéz lesz, de szurkolok neki.