(Feuchtwanger: Goya című életrajzi regénye alapján)
Dona Lucia Bermúdez és az abbé őszintén szerették egymást…
Ezt Lucia férje is pontosan tudta. A felismerés letaglózta, de nem akart az útjukba állni.
Diego abbé a Szent Hivatal titkára volt. Az Inkvizíció titkára.
Eljött a szép nap, amikor Don Diego egy másik ügyéből fakadóan párizsi száműzetésre ítéltetett. Don Miguel – a férj – szívében felcsillant a remény… Nagylelkűen hajlandó volt megbocsátani asszonyának, aki a Szent Inkvizíció (éppen az, ugye…) titkárával csalta. Ám Lucia nem kért férje nagylelkűségéből és fél éven belül az abbé után költözött, így téve nyilvánvalóvá az amúgyis nyilvánvalót.
Don Miguel valahogy túlélte szeretett asszonya elvesztését. Nomeg a szégyent (ez igazi „sarna” volt: a legégetőbb szégyen a kor spanyol társadalmában – ma ez a szó rühöt és megbélyegezettséget jelent). Egész Madrid erről beszélt, többek között Don Miguel főnöke, a nála jóval fiatalabb főminiszter is, aki a mellékelt festményről tekint ránk, modernkori arccal és élethűen megfestett, értelmes tekintettel (valamint egy kissé túldekoltált inggel).
No igen. A főminiszter, Don Manuel pedig Don Carlos (a király) nejének (igen, a tényleges királyi hatalmat gyakorló királynénak) volt a szeretője… Dona Maria Luisa-nak több szeretője is volt, de Don Manuel-től képtelen volt elszakadni (pedig próbálta, többször is… – Itt a körülmények folytán és a pontos tájékoztatás önként vállalt kötelezettsége okán hosszúra sikeredett zárójeles szakasz következik – Tehát: a királyné, az idősödő Dona Maria Luisa többszöri szakítási szándékának oka persze – az őt pusztán kötelességtudatból meghódító – Manuel csapodársága volt. Jelen esetben azonban a hóhért is akasztották, tekintve, hogy a karrierista Manuel éleslátását is igaz és reménytelen szerelem árnyékolta be! A kis Pepa Tudo, a kitartott konzumnő rabolta el szívét – teljes mértékig és mindörökre. Pepa azonban – bár Manuel szeretője lett – korábbi kitartójába, Francisco Goyába volt szerelmes. Goya azonban nem őt szerette. … és persze nem is hitvesét, a szentéletű, az ő Francisco-jának egy sor gyermeket szülő Jozefát (a büszke Bayeu-lányt, Goya főnökének lányát). Ugyanis az első királyi festő úr mindene, meghódítottan is meghódíthatatlan hegycsúcsa, maga a betegességig gőgös Alba hercegnő volt. Aki viszont bezárja kis körünket, hiszen csak Goyát szerette teljes hévvel – igaz, e nemes érzület nem akadályozta meg abban, hogy a kor legmenőbb celebjeivel, elsősorban matador-sztárokkal, ill. divatbolond francia követekkel, esetenként – de valóban csak ritkán -, spanyol grandokkal csalja meg őt. Így az idősödő festőzsenit Cayetana Alba iránti kétségbeesett vágya mindig a pokol szakadékának szélén billegtette-vergődtette. … de nyilvánvalóan túlzott pedantériánk nem engedi elfeledtetni azt sem, hogy Cayetanának persze férje is volt, az erőtlen arisztokrata, Don José, aki a számára vadállatiasan túlfűtött közegből az akkor felfedezett Haydn viola da gamba kottáinak védvonala mögé menekült.
A fentebb feltárt erkölcstani káoszban a katolikus királyné, Maria Luisa persze igyekezett látszatintézkedésekkel, királyi pecsétes pergamenekkel elfedni a posványos dagonyát (amelyben – amint azt láthattuk – ő maga is pontosan derékig elmerült). Egyik intézkedéscsomagja révén Manuelt, sőt, a követelőző Pepát is előkelő házasság révébe juttatta: előbbi kénye-kedvére egy kórosan sovány, de főrangú kamaszlányt szolgáltattak ki, Pepa pedig egy roskatag állapotú, de jónevű grandhoz ment feleségül, neki rövid időn belül egy – Manuelre a megszólalásig hasonlító – kis grandot szülve. … zárójeles szakasz vége…)
Húsos, masszív alkatát szemlélve és korai hódításaira büszkén, az apja csak így hívta Manuelt: „szerencsés bikaborjúm”. És Manuel valóban szerencsés csillagzat alatt született. A királyi család két tagja, két infáns nyilvánvalóan Don Manuel gyermeke volt.
Don Carlos, a nagyhatalmú(-nak hitt) király persze minderről tudott. Tudogatott. Pepáról is, Goyáról is, Alba hercegnőről is, és az infánsokról is.
Bár Carlos szívét kizárólag az óraszerkezetek dobogtatták meg. Tele volt órákkal a királyi palota, és Carlos minden mellényzsebe is. Napjában többször igazította egymáshoz az akkor még igen pontatlan szerkezeteket, és fölöttébb haragos tudott lenni, ha valami csekélység miatt (pl. egy államügy) az órák csak késve kapták meg a nekik járó gondoskodást.
Carlos ugyanis nem tűrte a pontatlanságot.
