– … és egy olyan zseniális művész, mint ön, hogyan él, hogyan lélegzik együtt a közönségével? … akik nyilvánvalóan nem csupán alulmaradnak, de közös platformra sem helyezkedhetnek az ön tudásával, képességeivel, zsenialitásával…
– Kétségkívül. De nem kárhoztatom őket emiatt. A közönséget – és a következő kifejezést annak legnemesebb értelmében használom – el kell tűrnöm…
– Bocsásson meg a közbeszólásért, de én mindig csodálkoztam azon, hogy egyáltalán megosztja velük a művészetét…
– Megosztom. Bár magamban mindig csak kis borjacskáimnak szólítom őket. Amint figyelnek, fülelnek, szemüket meresztik, mintha azt, amit elébük tárok, ezen borjas viselkedéssel meg tudnák közelíteni, akárcsak néhány cseppjét a nedűnek, mit én folyamként árasztok magamból, be tudnák gyűjteni csökevényes képességeikkel. Kétségkívül nehéz a dolgom, hiszen hidat kell építenem tudás és nem tudás, tehetség és tehetségtelenség, zsenialitás és egyszerűség közé. Így aztán mindig csak adok, folyton-folyvást áldozok a magaméból. Nyűg. Most úgy érzem, ez a helyes kifejezés. Nyűg számomra a közönség. Ám áldozatként teszem elébük ezt és áldozatként fogadom el cserébe azt, amit ők adni tudnak.
– Mit tudhatnak ők adni önnek?
– Jószerivel semmi az, amit tőlük kapok, a teljesítményhez mérten – mi voltaképpen mérhetetlenül nagy – mindenképpen semmi. Ám a tisztes megélhetésre elegendő. Nem panaszkodom.
– Köztudomású, hogy szerényen él.
– Négy kontinensen van házam. Ez minden. És az autók, amik mindig fűtött garázsban várnak. És persze a személyzet, amihez mindig ragaszkodtam. Ennyi kis hóbort talán nekem is megengedhető. És valóban, ez minden.
– Igen.
– De higgye el nekem, hogy semmi sem mérhető ahhoz a fájdalomhoz, ami akkor iramlik át a szívemen, amikor a közönség elé teszem lelkem lehelletfinom végső rezdülését – és érzem, tudom, hogy ők abból bizony semmit sem értenek. Az alapokig – talán és helyenként – még követni képes a zömből kiemelkedő egy-két elem, de annál tovább… Nem! Ott már a magány vár rám, ott már roppant kolosszusként állok és tekintek alá az egyszerű emberek tömegeire.
– … a borjacskákra…
– Úgy vélem ez most épp nem ide illő közbeszólás volt! Ironizálni méltóztatik?
– De kérem! Eszembe sem jutott…
– Kérem, hogy az interjú ne jelenjen meg. És ön többet ne keressen! Köszönöm!