A gondolat minden ágát-bogát teljes mélységében kiaknázva nem csupán feltételezték, de biztosan tudták is, hogy Turner zömmel tengeri témákat feldolgozó festményei azért „maszatosak”, hovatovább azért vált az idősödő mester közlési módja immáron teljes egészében az életlenség, a homály, az elkentség áldozatává, mert a korábban oly nagy reményekre érdemesített festő egyszerűen szenilis. Leegyszerűsíti, elnagyolja a dolgokat, nem láttat, sőt talán nem is lát már élesen. A lassú leépülés idő előtt köszöntött mindig morgolódó barátunkra… Haj, haj, ilyen az élet…
A „szenilis” Turner valójában az impresszionizmus előképét értette, igényelte és festette meg.
Az ide beemelt festmény mindent tartalmaz, ami szükséges a látvány nem csupán szemléléséhez, hanem átéléséhez is. A „maszatolás” nem leépülés sajnálatos következménye, hanem ellenkezőleg, egyfajta „felépülés”, lényeglátás és bölcsebbé válás sokak által kívánt, ám ritkán megvalósuló eredménye. A kiszolgált hadihajó utolsó útjáról készült festmény éppen ezért megragadó szellemi teljesítmény, a színek és a vízre vetített selymes tükröződések pedig káprázatos érzékelési-észlelési élményt nyújtanak… A látvány lényeges eleme a tükröződés, emiatt válik érezhetővé a víz súlyos tömege, a vízé, amely a hátán hordozza a vén csatahajót, a trafalgar-i győztest – az utolsó útjára. Animizmus? Igen! Lelket tulajdonítunk egy halom, jól egybeszerkesztett fának. Ezért szomorú a jelenet és fenséges a festmény. Értjük Önt, Mr. Turner, és csodáljuk a művét…
