Amikor volt szerencsém élőben hallani a Bécsi Filharmonikusokat, azt mondtam magamban, hogy annyira megdöbbentően tiszta és jó arányú a hangzás, hogy tőlük bármi, még a „boci boci tarka” című zenei textúra is élményszámba menne. Charlotte Bronte-ről hasonlóképpen gondolkozom. Mindegy, hogy miről ír, hogy mit választ témának ez a csöppnyi angol leányka, csak az számít, hogy éppen az ő fejecskéjében levő szerkezetből kerüljenek ki a szövegek!
A lényeget persze nem pusztán egy okos kislány akkurátus, és helyenként a végletekig tornyozott – bár minden esetben pontos irányban tartott – fogalmazása hordozza. Hanem a fiatal lány tisztasága!
Makacs következetességgel visz végig mindent, minden mondatot, minden gondolatot. Meggyőződésem, hogy a ruháját is hasonlóan értelmes rendszer szerint vasalta, mint ahogyan a reggelit is – bármily szerény volt is az – ezzel a kitartó, végletes tökéletességgel készítette el.
Node miért hangsúlyos Charlotte Bronte esetében a tisztaság fogalma? Hiszen a makacs következetesség sok művész sajátja, mi több, a művészet nem más, mint az ismeretlenbe mutató, makacsul végigvitt akarat diadala. Ráadásul kitapinthatóan érezhetjük: az erős akarat valami zsarnoki jelleggel rokon. Nos igen, az alapvetés éppen itt rejtezik.
Mert a tisztaság, egy fiatal lány tisztasága a zsarnoki gondolkodás ellentettje! Nem elnyomni, és végsősoron valamit elvenni akar, hanem adni! Óvatos félénkséggel, várva és vágyva a kibomló, gyönyörű örömöt, de mindenképpen adni akar. Mert jó.
A makacs következetesség – mely értelmes tárgyat mutat fel – ezzel a tisztasággal felékesítve rendkívül ritka jelenség a sapiens sapiens világában. Charlotte Bronte, magában hordozva és magából nekünk átadva, felmutatta lényegében saját magát, a maga nagy erejű, kiemelkedően értelmes és elkötelezetten makacs tisztaságát. Ennek a tisztaságnak éteri, de valós párlata, rózsaillatú esszenciája: Jane Eyre.