Megírtad az Odüsszeiát és – romlatlan szerénységedben – eszedbe sem jutott, hogy évezredek múltán az alkotásod minden egyes szavát egyre növekvő élvezettel olvassák majd honfitársaidon kívül is milliók és milliók? Nem néhány év, évtizedecske, évszázadparány, de világhódító kultúrák, vallások, ünnepelt szellemi vezetők jöttek zajosan törtető dicsőséggel és mentek közönnyel övezett dicstelenséggel … a Műved mégis fennmaradt! Reménykedtél – persze mélyen elhallgatva, talán még magad előtt is – ilyesmiben? Közel háromezer éve rögzítetted a szavakat, a szavak folyását, óceánná bővülő folyamtengerét, ki tudja milyen körülmények között, talán görnyedve a lámpás pislákoló fénye mellett, ki tudja milyen szagok, hangok, vágyak és ritmusok világában. És hitted volna, hogy Értjük az ezeréves gondolatokat, pontosan, ízületenként, másodpercenként, homokszemenként értjük, egészen tisztán érezzük át amit az írás révén Te magad átéreztél? Miért nincs erre szó? Átezeréreztedadtadénisérzem. Időtlen vagy Homérosz! Hogyan lehet ezt kiérdemelni? A véletlen műve csupán, hogy ilyen, ésszel alig mérhető alkotás történelmi korokon könnyedén átsuhanva boldogítson tableteken gépelő utódokat? Odüsszeusz dícséretét zengted, és nem tudhattad, hogy egyszer majd Rólad ír dícséretet egy Téged már „ókorinak” nevező senki is.
Netán abban reménykedtél, vén csirkefogó, hogy majd kinevetünk, ha a Hádészhoz a légen át surranó halott lelkekről írsz nekünk? Vagy legyintünk, ha egyszemű óriásokról regélsz, akik ritka adottságaik és emberevő gyakorlatuk dacára békésen pásztorolják aranygyapjas jószágaikat? Esetleg úgy gondoltad, hogy majd nem hisszük, hogy létezik oly dal és vonzalmat ébresztő előadó, akinek kedvéért mindent feledve étlen meghalunk a mezőn és barnuló csontjainkon játszanak majd a hajnal rózsás ujjai? És a kérők? Abban állt sok reményed, hogy nem érezzük át Télemakhosz kínjait? Netán Pénelopé áldozatát, amire – talán hiába is reménykedünk ebben – a mai nőknek is szent példaként kellene tekinteniük? 20 év után hisz melyik hölgy várná haza, ki tudja milyen sorsra bukott férjét – ÉLŐ SZERELEMMEL? Te példát és így – élőnek hívén a mintát – hitet adtál nekünk még ebben is!
Persze a vén csirkefogók mind ilyenek. Könnyedén hitetnek és füllentéseiket hallván sem tudunk haragudni rájuk. Az lett volna hited szerint valós, hogy Odüsszeusz fürgeeszűségét – amely nem áll távol az isteni szintre emelt, arcátlan hazudozástól – nem a Te saját létgyakorlatodra épülőnek hisszük? Elbújtál a Hős mögé – és így lettél Te magad a hős!
És tovább: ne hidd, hogy nem látjuk át irígyelni való szellemi teljesítményedet! Egyenletesen hullámzó verslábakban értelmesen írni, megragadóan, a gondolatokat mélységeiben átadva – nem sokan lennénk képesek erre. Vagy csupán a kor leírása vonz minket? A betekintés lehetősége a 2800 évvel ezelőtt élt sapiens gondolataiba? Ezzel ne is próbálj takarózni (bíborszín köpenybe, mely megmenti a fagytól az ezt is hazudót), hiszen jól tudjuk: a Műved Egész! Minden kell bele, ami benne van, köztük a kor, amelyben Te éltél – és a kor, amelyben mi élünk. Kell a távolság, amitől a lég bentreked. És kell a bosszú fanyarédes íze, mely minden emberszervünket elemeiben mossa át! Télemakhosz, Odüsszeusz és Eumaiosz (te, a kondás) hoztátok a vészt az acsargókra, az erősnek tűnőkre, és mellé még milyen ragyogóan jólépült agyafúrtsággal! Annyi a várás, amennyi kell, annyi a tűrés, amennyi kell a legnagyobb bosszúérzés beteljesedéséhez! A pontos arányokhoz ugyan honnan vetted az ókorban az Észt? Ehhez is kell ám érteni! Homérosz, te vén csirkefogó!