Sablonos, korabeli – tán francia, vagy német – film „trendi férfi” főszereplőjére írt történet. A gondolkozó, de közben igen jóvágású, fiatal, mégis magas beosztású úr, aki fensőbbséges közönnyel, pontosabban írói bölcsességgel szemléli a körülötte zajló eseményeket. Ja igen, a nők persze a lábai előtt hevernek…
A történet filozofikusan bárgyú, erőszakos húzásokkal terhelt, érezhetően egy film forgatókönyv lehetősége lebegett az író szeme előtt, és lám, valóban lett is belőle forgatás (az író saját pénzéből), és film.
Vannak kiemelkedően erőszakos húzások. Pl. amikor Dóra egy beszélgetés közepén (az általa adott estélyen, „partin”) kijelenti, hogy elmegy zuhanyozni… És bár a férfi főszereplő ezen cseppet sem csodálkozik, Dóra csakugyan elmegy, és lezuhanyzik. Utána csók csattan, és Tóni távozik. Hogy a zuhanyra Dórának pontosan miért volt szüksége olyan hirtelenséggel, az sajnos nem derül ki. Feltehető, hogy a zuhanyozás, mint a „modernitás” akkori kelléke az író számára kihagyhatatlannak bizonyult, nagyjából olyképpen, mint egy protekciós statiszta.
Egyébiránt már a cím is problémás. „Nagy, egyszavas” cím akart lenni, mint pl. „Vas”, vagy „Vér”, de a „Gyávaság” szó nemigen alkalmas ilyen robosztus hatáskeltésre. A regényben egyébként valóban felmerül a gyávaság gyanúja, de csak a történet legvégén, ahova a történetvezetés erőszaksorozatának minősített esetei révén jutunk el.
Persze az érthető, hogy az író egy előre elképzelt történetet fogalmaz meg, de ezen törekvésének láthatatlannak kellene maradnia. A következő eseménynek az előzőből kell kibontakoznia, kifejlődnie. Nem állhat „csak úgy” elő… A talán legfőbb történeti törés épp a regény sokat emlegetett végén lepi meg a gyanútlan olvasót. Indokolatlan, a semmiből felbukkanó, kevésbé végkifejlet, mint inkább „végkierőszakolás”. Legyen ez a vége, fogalmazd meg, és mehet filmre, mert a negyvenes évek moziba járó hölgyei-lányai zokogni fognak. … és milyen sablonos, filmszerű látvány, ahogyan a zsebkendőjükbe könnyező nők elözönlik a filmszínház előcsarnokát, az utcai bejárat előtt még egy sírásra erőt gyűjtve felnéznek az óriásplakát jóképű Tónijára, és ismét elszoruló szívvel fordítják vissza arcukat az egyre ázottabb textiliába…
Tóni, aki a csodás szerelmet eldobva visszatér a lelki-testi tunyaságba (hogy milyen indoklással, az örök rejtély marad). Tóni, aki nem arra vágyik, amit választ (hogy miért választja mégis azt, az szintén örök rejtély marad). Tóni, aki gyáva – és hogy miért, az viszont nem marad örök rejtély. … hát azért, mert ez a regény címe!
A természeti leírások sok helyütt meglepően jók, hovatovább szépek lennének, ha gyakran túlcsorduló terjengősségük nem állna a szépség útjába. Jó leírásokra lenne képes Matolcsy, csak a szerkesztéssel, a vezetéssel és a lelki tartalmakkal volt gondban. Ha meg-megütközünk némely történés oktalanságán, azért igenis ott érezzük magunkat a leírások helyén, a magashegyi kastélyban, és környékén. Ezt a kevéske illúziót a sztori-romhalmaz közepette azért mindenképpen köszönjük az írónak!