„Üreges” írás, olyan, mintha egy specialisták számára is nehezen járható barlangban kúsznánk-másznánk, ahol időnként felegyenesedve, szinte sétálva haladhatunk, de zömmel csak szorongva tuszakolódunk egy olyan végkifejlet felé, amit már az első oldalak után nem igazán szeretnénk elérni. A könyv közepe felé rájövünk, hogy mégis jobb a tuszak, mint az üreg, ahol jószerivel nincs tartalom. A regény „rendes úton” elkezdődik, aztán átcsap egy történelemórába. Semmi cselekmény, a főszereplőt és egyáltalán minden szereplőt félreállítunk, és meghallgatjuk „az 1919-es Szabad Európa rádió” adását a pillanatnyi politikai helyzetről. Dühvel, agresszíven és hosszú oldalakon keresztül történelem- és pártformációs tanulmányba lovallja bele magát a szerző. Később visszatérünk a cselekményhez, de kínos gyanúval várjuk, hogy mikor csapunk át újból egy váratlan politikatörténeti tanulmányba. A szerkesztés…, a teljes, az egész átgondolása iránti igény: ennek hiánya teszi ezt.
Sámson alakját a könyv végén méltató kortárs irodalmár mesehősként értelmezi – így mentve a menthetetlent, a valószerűtlen karakterformálást -, de ahhoz túl sok a ráció. Rideg dühödten kapkod, egy kis mese – ami rettenetesen nem illik a korábbi történések „rideg” valósága mellé -, aztán egy kis lumpenproletár életmód leírás, a leghétköznapibb – és természetesen távolról sem mesei – részletekkel.
Rideg olyan agresszióval, haraggal támadja a kort, a kor hatalmasait, hogy elsötétül előtte a világ, minden szó végsősoron a haragról, a szerző tehetetlen haragjáról beszél.
A dühnek egyébiránt van alapja. Embertelen és még annál is brutálisabb bántások érték a kor szegényeit, a fejüket felemelőket különösen. Rideg a fehér terror apokaliptikus világát élte át, egy ízben olyan verést kapott, amibe majdnem belehalt, tehát érthető ez a lángoló harag (még ha a fehérterrort az azt megelőző vörösterror valamiféle következményeként értékeljük is), de ez a harag tönkretette a regényt, vagy mesét, vagy történelmi képet, vagy mit…
A Sámson talán dokumentarista korleírásként értelmezhető a legkevésbé problematikusan.
Fájdalom, düh, kiszolgáltatottság. De nem reménytelenség! Hiszen az író végig bízik a jobb – szocialista – jövőben, ami el is következik, mégmellé számára igencsak fényesen, hiszen a regény is már abban, az – onnan nézve – „új világban” jelenik meg.
Túlzott érzelmi alárendeltség, mindent elsöprő impulzivitás. Persze mindettől még lehetne jó is ez a regény. De sajnos nem az. Hiányzik a kontroll, a józan ész, a korlát, amibe beszorítva kell és lehet jól átadni az ilyen túlcsorduló érzelmeket is.