Nem a karakterek ábrázolása rossz, hanem maguk a karakterek tükröznek felületes és hiányos, valamint tévesen párosított tulajdonság-ötletelést. Így szinte minden, valamennyire körülírt szereplő életszerűtlen. Kizárható, hogy ilyen emberek, ilyen jellemkonstellációban létezhettek, vagy bármikor is létezzenek.
Szabó Magda a tárgyak leírásából megtorpanás nélkül lép át az emberek, a személyiség, a lélek ábrázolásába. A tárgyleírások pontosak, bár kissé giccsesek (pl. Vince halála napján az ablakot verő márciusi eső), a lélekleírások viszont zömmel tévesek.
Komoly gyomorbarúgás volt, amikor a regényben először megjelent az édesanya megnevezésére az „öregasszony” kifejezés. Ki az a tagbaszakadt hegyek Lucindája, aki képes lenne maga előtt a saját Édesanyját öregasszonyként megnevezni? A Csillag börtön legpszichotikusabb gyilkosai is szemrebbenés nélkül teszik kockára az életüket, ha bárki a szülő anyjukat említi (még akkor is, ha az a kórházban hagyta síró magzatát). Szabó Magda tökéletesen, teljesen kihagyja Iza és az édesanyja viszonyából azt az egyszerű tényt, hogy Izának az édesanyja – az édesanyja! Kihagyja a lényeget, a testmeleget, amit az Édesanya a gyermekének átad, kihagyja az érintést, kihagyja a jóságot, kihagyja az önfeláldozást, vérből vér, évből év, testből test, illatból illat stb. És még ezt is megtehetné, ha Iza valami elemi erejű gyermekkori traumájáról is beszámolna (bár ezt a mesterkélten kegyetlen viszonyulást minimum egy sorozatgyilkosság végignézése indokolhatná, pedofíliával és agybénító atomvillanással kísérten). De nem számol be ilyenről. Szabó Magda – kimondom –: blöfföl. „- Lesz, aki elfogadja, lesz, akit megmozgat, lesz, aki sorban áll majd a dedikálásért, és azt mondja: az én anyukám (ugye az „öregasszony!!!”) pont ilyen volt!” És bizonyára volt is ilyen dedikálásra váró olvasó egy poros kisváros szürke könyvesboltjában.
De említhetnénk Antalt is. A középkorú férfi gondolkozásának, motivációinak leírása ismételten olyan magabiztos írásmóddal párosult, amilyet a fent említett tárgyleírásoknál tapasztalhattunk. Csak éppen az író nem igazán tesz különbséget a férfi és a női gondolkodás és motivációs háttér között! Antal gondolatai lényegileg egy nő gondolatai!!! Ezen belül is csupán a szerző, Szabó Magda gondolatai az adott szerepkapcsolatról, holott az író legfontosabb feladata, hogy más személyek gondolkodásával legyen képes látni a világot. Szabó Magda nem vette a fáradságot a másik személy bőrébe bújással, ehelyett innen-onnan, a saját múltjában, emlékeiben felbukkanó karakterdarabokat kísérelt meg egymáshoz ragasztani, emberré formálni, ily módon valótlan lényeket teremtve…, gnómokat, szürreális Frankensteineket, hirtelen átváltozó Jekyll és Hide-okat.
Úgy érzem, a „Pilátus” nem regény. Inkább egyfajta kísérlet, talán játék, amelynek során a játékos az emlékei dirib-darabjait meglehetős merevséggel kombinálja, összerakja, szétszedi, aztán máshogyan rakja össze, majd megint szétszedi, harmadjára pedig kiadja könyv alakban. Mert megteheti.
Szabó Magda saját magát „csalta lépre”, gyanútlanul és folytatólagosan. Legalábbis ezzel próbálom menteni magam előtt…