Kell, hogy leheljem a téli fagyot,
Bundám dérrel borzolja a szél!
Kell, hogy érezzem a nyári napot,
Forrón, s mint hűs alkonyatra tér.
Kell, hogy lássam a vadat rohanni,
– Előlem mi reménykedve fut -,
Kell, hogy halljam fogam közt roppanni,
Gerincét, míg bendőmbe lejut.
Kell, hogy harcolva küzdjek, harapjak,
Éltem kockára sűrűn tegyem,
Kell, hogy rettegést hozzak sokaknak,
S vérrel éljek: ez is kell nekem!
Kell, hogy szabadságom nekem megadd,
Ember, hisz azt magam adtam át,
Kell, hogy hű lelkem bezárva ne hagyd,
Tiszteld bennem a vadak szavát!
Mert vad vagyok, félig, vagy egészen,
Nincs nálam keményebb és lágyabb,
Rideg vagyok, erős – és törékeny,
Mint az összes ős-vér vadállat.
Mind e tudást kezedbe letészem,
Ajtódnál csillag-szemmel várlak,
Lelkem fényét átadom egészen,
Így őrzöm gyermeked és házad!