Josquin-nek leesne az álla, ha a legkifinomultabb ízlésről tanúskodó, hat szólamban tündöklő, hibátlan kompozícióját ebben az előadásban hallhatná meg. Az ő korában nagy valószínűséggel a Petite camusette-t nem így énekelték. Feltehetőleg helyi egyházi kórusok lelkes fiataljai próbálkozhattak a darabbal, esetleg nem egyházi udvarokban, kószáló énekegyüttes formációk vehették fel műsorukba. Erre a hajlékony, lehellet fátylazású és mindezek mellett eszeveszetten pontos, tökéletesen intonált, professzionális ritmikájú produkcióra, amire a King’s Singers sem mindig volt képes, Josquin elsőre legyintene. Aztán szeretné még egyszer meghallgatni. Aztán rájönne, hogy ő ezt mindig is így szerette… Ahogyan azt a mostanában már leívelő pályán mozgó legendás énekegyüttes fénykorában énekelte – egy angol, vidéki kastély halljában felvéve a zenetörténet talán legjobb Josquin lemezét.
A záróakkord basszushangjának szoborba foglalásáról pedig kéretik nem elfeledkezni! Connolly basszusát mindig túl terjengős, elfolyó hangnak éreztem. Amilyen pontosságot itt ad, azt csak a hangja mély lágysága, mindent beborító, és mindennek mégis kristálytiszta, metszett alapot adó érzékenysége múlja felül. Nem követem meg, nem ő a kedvenc basszus, de a camusette utolsó hangja, a lelépés, a jótékony, tiszta akkord beburkolás…, nos ezt élmény hallani!